Mennyire ismerjük a Visegrád, a Puszta és a csodálatos Tájkép Tivoli mellett festőjét? Idősebb Markó Károly, a 19. század első világhírűvé lett magyar festőművésze, a magyar tájképfestészet megteremtője 155 éve halt meg.
1860. november 19-én (egyes források szerint november 9-én) halt meg idősebb Markó Károly, akinek művészete évtizedeken át hatott a magyar tájképfestészetre, a klasszicizmus kiemelkedő képviselője volt. A Felvidék akkori szellemi központjában, Lőcsén született 1791. szeptember 25-én. Rajztehetségét mérnök apja fedezte fel, ő kezdte tanítgatni, és építészeti rajzainak másolását is rábízta. Bár festő szeretett volna lenni, szülei akaratára mérnöki iskolába jelentkezett, Kolozsvárott szerzett földmérnöki diplomát. Kezdetben térképészként dolgozott Lublón és Rozsnyón, ahol rendszeresen akvarellezett. Előbb portrékat, idővel tájképeket festett, 1821-ben például az Aggteleki-cseppkőbarlang leglátványosabb képződményeit festette meg hat lapból álló sorozatán.
1818-ban végleg a művészi hivatás mellett döntött, és Pestre ment tanulni. 1822-tól a bécsi akadémián folytatta történelmi és tájképfestészeti tanulmányait. A császárvárosban, családot alapított, nyolc gyermeke született, a család sokat nélkülözött, képeit jobbára megélhetési okokból festette. 1826-tól Kismartonban élt, majd 1830-tól Esterházy László püspök rozsnyói uradalmában. A kisvárosba Bécs-környéki kirándulásai alkalmával jutott el, s a húszas évek végén hosszabb időre le is telepedett itt. Esterházy Miklós udvarának fénye ekkor már megkopott, ám Markó nem amiatt tartózkodott ott, hanem a táj szépsége vonzotta. Főleg megrendelésre másolt képeket, de nem hagyott fel a tájfestészettel sem. Ekkor született egyik leghíresebb műve, a Visegrád, a magyar tájképfestészet egyik legelső neonklasszicista stílusú darabja. Rengeteget rajzolt ebben az időben a szabadban s erre az időre tehető – a szakirodalom szerint 1826 és 1830 közé – a Visegrád című kép születése is. Szokás a képet a 19. századi magyar tájfestészet első darabjaként is értékelni, sőt modernnek is tekinthetjük, hiszen a természeti részletek objektív, részletező visszaadása szinte már realisztikussá teszik a művet.
1832-ben egy bécsi bankár támogatásával az antik művészet fellegvárába, Itáliába utazhatott, ahol akkoriban számtalan művész dolgozott. Rómában telepedett le, ekkor készültek nagyszabású művei: a Róma látképe, a Szüret. Rómában az ifjú Barabás Miklós is felkereste, s ott-tartózkodása idején gyakran dolgozott Markó műhelyében.
Markó maláriát kapott, ezért Pisába, majd 1843-ban Firenzébe költözött, ahol a képzőművészeti akadémia tanárának választották. Ekkor már Európa-szerte ismert festő volt. Nemzedékeket nevelt fel, tanítványai toszkánai és más olasz tartománybeliek, osztrákok, angolok és nem utolsó sorban magyarok, többek között Kerpel Lipót, Ligeti Antal, Kovács Mihály, valamint saját gyermekei: Károly, András, Ferenc és Katalin. Olaszországban megváltozott a stílusa, az úgynevezett heroikus történelmi tájképfestészet eszközeivel kezdte kifejezni magát. A Halászok, a Tájkép Tivoli mellett e stílus legjellegzetesebb alkotásai. Ebben az időben már rendszeresen kapott megrendeléseket, de elhatalmasodó szembetegsége miatt látása rohamosan romlott.
1847-ben a Firenze melletti Villa di Lappeggibe költözött, ahol haláláig élt, itt festette a nagy méretű Naplementét is. Markó magyarságát mindig őrizte, állandóan küldött képeket a pesti kiállításokra, neve mellé odaíratta, hogy magyar festő, 1840-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Régi vágya teljesült, amikor 1853-ban, harmincegy évi távollét után végre hazalátogatott, az út emlékét őrzik A puszta és a Magyar alföldi táj gémeskúttal című képei. Élete utolsó napjáig dolgozott, 1860 novemberében halt meg.
Festményei és grafikái a hazai köz- és magángyűjtemények mellett Európa számos múzeumában megtalálhatók. Művészi hagyatékát 1861-ben közadakozásból a Képcsarnok-egylet vette meg a Nemzeti Múzeum számára. 1872-ben utcát neveztek el róla Budapesten, a Lipótvárosban.
