Egy amerikai írónő, aki Párizsban otthonra talált, felfedezte Pablo Picassót, inspirálta Ernest Hemingwayt, és gyökeresen megváltoztatta az irodalom nyelvét. Gertrude Stein nemcsak a modernizmus egyik legfontosabb alakja volt, hanem egy egész művésznemzedék szellemi középpontja.
Az amerikai, aki Párizsban lett legenda
„America is my country and Paris is my hometown” – vallotta Gertrude Stein, akinek élete tökéletesen összeforrt a 20. század eleji Párizs pezsgő művészvilágával.
Gertrude Stein 1874. február 3-án született az Egyesült Államokban, Pennsylvania államban, jómódú zsidó családban. Gyermekéveinek jelentős részét Kaliforniában töltötte, majd édesanyja korai halála után testvérei nevelték tovább. Orvosi és filozófiai tanulmányokat folytatott, de érdeklődése egyre inkább az irodalom és a művészetek felé fordult.
Harmincéves korában bátyját, Leót követve Párizsba költözött – ez a döntés nemcsak az ő életét, hanem a modern művészet történetét is megváltoztatta.
A rue de Fleurus legendás szalonja
Stein párizsi otthona, a 27 Rue de Fleurus hamarosan Európa egyik legfontosabb művészeti találkozóhelyévé vált. Szalonjában rendszeresen megfordultak a korszak legnagyobb alkotói: Pablo Picasso, Henri Matisse, Paul Cézanne, Francis Picabia, Jean Cocteau, James Joyce és később Ernest Hemingway is.
Nem csupán vendéglátó volt, hanem kivételes műgyűjtő és mecénás is. Testvérével az elsők között ismerték fel Picasso és Matisse zsenialitását, amikor műveiket még alig vásárolta valaki. Gyűjteményük ma is a modern művészet történetének egyik legjelentősebb magángyűjteményeként ismert.
A Cultura.hu korábbi írásai is kiemelik, hogy Stein számára az irodalom és a képzőművészet ugyanannak az alkotói gondolkodásnak két különböző nyelve volt.
Gertrude Stein és Alice B. Toklas, az írónő élettársa állandóan siránkozó hangú leveleket váltottak egymással a váratlanul megpillantott napfelkelték utálatosságáról. Egyetértően állították, hogy a napfelkeltékkel semmi baj, ha az ember a megelőző éjszaka felől fokozatosan közelíti meg őket, de ha a napfelkelte reggelén váratlanul kerül szembe velük, akkor borzasztóak.
A nő, aki új nyelvet teremtett
Gertrude Stein nemcsak témáiban, hanem írásmódjában is forradalmárnak számított. Prózáját a ritmus, az ismétlés, a hangzás és a szavak zenei ereje formálta. Úgy vélte, az irodalomnak nem csupán történetet kell mesélnie, hanem ugyanúgy kell hatnia az érzékekre, mint egy festménynek.
1909-ben megjelent Három élet (Three Lives) című műve már egy teljesen új prózapoétikát képviselt. Írás közben gyakran Paul Cézanne festményeit tanulmányozta, és a festő kompozíciós elveit próbálta átültetni az irodalomba.
Talán legismertebb mondata is ezt a szemléletet tükrözi:
„A rose is a rose is a rose.”
Az első pillantásra egyszerűnek tűnő mondat a modern irodalom egyik legtöbbet idézett sorává vált, mert egyszerre beszél a nyelv erejéről, az ismétlés jelentéséről és a dolgok önmagukban való létezéséről.
Az első világháború után Stein szalonja ismét a fiatal írók találkozóhelyévé vált. Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald és más amerikai szerzők gyakran keresték fel, hogy tanácsot kérjenek tőle. Egy alkalommal Stein így jellemezte a háborúból hazatérő fiatalokat:
„Mindannyian elveszett nemzedék vagytok.”
Hemingway ezt a mondatot választotta Fiesta (The Sun Also Rises) című regénye mottójául, és ezzel megszületett az irodalomtörténet egyik legismertebb fogalma: az „elveszett nemzedék”, amely egész alkotógenerációt jelölt.
Gertrude Stein munkássága messze túlmutat saját művein. Egyszerre volt író, költő, műgyűjtő, mecénás és szellemi iránytű. Hatott a modern próza fejlődésére, a kísérleti irodalomra, a képzőművészetre és a 20. századi avantgárd gondolkodásra.
Párizsi otthona ma is a modernizmus egyik legendás helyszíne, neve pedig elválaszthatatlan Pablo Picasso, Henri Matisse vagy Ernest Hemingway történetétől. Gertrude Stein bebizonyította, hogy a művészet nem csupán tükrözi a világot – képes új nyelvet, új látásmódot és új korszakot teremteni.
