Minden nyelv élete a változások összefüggő sorozata – vallotta Balassa József, akinek sokoldalú munkássága a nyelvtudomány csaknem minden ágára kiterjedt, és a nyelvészeti stúdiumok mellett a szabadkőművesség töltötte ki életét.
Balassa József nyelvész 150 éve, 1864. február 11-én született. Weidinger József néven Baján látta meg a napvilágot jómódú családban (nevét 1881-ben magyarosította Balassára). A bajai gimnázium elvégzése után beiratkozott a budapesti egyetem bölcsész karára, ahol három évet végzett. Tanítványa volt Budenz József és Simonyi Zsigmond nyelvészeknek. Egy évig a bécsi egyetem hallgatója is volt, bölcsészdoktori címet 1885-ben, tanári oklevelet 1886-ban szerzett.
Középiskolai tanár lett Székesfehérvárott, majd 1892-től Debrecenben, 1896-tól 1918-ig Budapesten tanított. 1919-ben nyugdíjasként kinevezték a tanárképző intézet élére, a Tanácsköztársaság bukása után azonban állásából elmozdították, nyugdíjától megfosztották.
Sokoldalú munkássága a nyelvtudomány csaknem minden ágára kiterjedt. Szűkebb érdeklődési köre a fonetika és a nyelvjáráskutatás volt. A hangtan hazai művelésének úttörője, a magyar nyelvjárások első rendszerezője. A legnagyobb érdemeket azonban a nyelvművelés két ágában, a helyesírás és a nyelvhelyesség terén szerezte. Fáradhatatlan harcosa volt a magyar helyesírás egységesítésének is. Tudományos hitvallása szerint: „Minden nyelv élete a változások összefüggő sorozata.”
A nyelvészeti stúdiumok mellett a szabadkőművesség töltötte ki életét. 1898-ban vették fel a Könyves Kálmán páholyba, hamarosan helyettes nagymester és a szövetségtanács tagja lett. 1914 és 1920 között a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy helyettes nagymestereként dolgozott. A Tanácsköztársaság nem engedélyezte a szabadkőművességet Magyarországon, de a Horthy-korszak ítélete sem volt kedvezőbb. A belügyminiszter 1920. május 18-i rendelete is betiltotta a szabadkőművesek működését az ország területén. Ezt követően, bár hivatalosan már nem választhatták meg, világszerte nagymesterként ismerték el.
A titkos társaság múltját 1924-ben megjelent, A szabadkőművesség története című munkájában dolgozta fel. A szabadkőművességnek, noha munkásságát mindig csendben az első sorok hangos lármáját kerülve folytatta, mindenesetre figyelemreméltó szerepe volt az elmúlt kél évszázad szellemi életének történetében. Mindig voltak fanatikus hívei s még fanatikusabb ellenségei. Ez a könyv arra törekszik, hogy az igazsághoz híven, a történeti adatok világánál rajzolja meg a szabadkőművesség kétszáz éves történetét azok számára, akik tudni akarják az igazat. Ez a könyv nem akar sem propaganda, sem védőirat lenni, egyedüli célja fáklyát gyújtani az éjszakában.
1926-ban a Belgrádban rendezett szabadkőműves kongresszuson a magyar küldöttséget vezette. 1928-ban a New York-i Kossuth-szobor leleplezésére kiutazott küldöttségben, kormányzati felkérésre, de nem hivatalosan, a magyar szabadkőművességet képviselte. Kossuth Amerikában (1851-1852) címmel önálló kötetben (1931) dolgozta fel a nagy államférfi tengerentúli tartózkodásának eseményeit.
Tudományos munkája alapján többször jelölték akadémiai levelező tagságra. Az illetékes osztály nyelvész tagjai ajánlották, de megválasztásáról a rendes tagoknak kellett kimondania a végső szót, és ezen a fórumon a nem nyelvész tagok politikai okokból mindig kibuktatták. Így sem akadémiai tagságot, sem egyetemi katedrát nem kapott. Maradandó munkásságával mégis méltó helyet vívott ki magának a magyar nyelvtudományban.
Jelentősebb nyelvészeti művei: A phonetika elemei (1886), A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése (1891), A magyar hangtan (1895), A magyar nyelv (1899), Magyar fonetika (1904), Kis magyar hangtan (1905), Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai (1929), A magyar nyelv életrajza (1937), A nyelvek élete (1938), A magyar nyelv szótára két kötetben (1940) és a (1943).
Szerkesztett magyar-német, német-magyar szótárt, nyelvtant, angol nyelvtant, és társszerzője volt a Sauvageot-féle nagy magyar-francia szótárnak, ezért kapta meg élete egyetlen kitüntetését, Franciaországtól. 1920-tól 1940-ig szerkesztette a Magyar Nyelvőr című folyóiratot.
1945. február 26-án, nyolcvanéves korában hunyt el az ostromlott Budapesten. Budán temették el, a ciszterciek templomának udvarán.
