„Végzem, mit az idő rám mér, / végzem, ha kell százszorozva! / Hinni kell csak, s följutunk mi, / föl a fényes csillagokba!” Ezen a héten 8 éve elhunyt Kányádi Sándor gyönyörű versét ajánljuk.
Kányádi Sándor egész életével bizonyította, hogy a költészet több puszta művészi kifejezésnél: erkölcsi tartás és emberi helytállás is. Lírájában a szülőföld szeretete, a magyarság sorsa és az egyetemes emberség eszménye szervesen kapcsolódott össze, ezért válhatott a 20. századi magyar irodalom egyik legfontosabb hangjává.
85 évesen egy interjúban szerényen így fogalmazott: „Én még soha azt magamról, hogy költő, nem mondtam. Ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes biztonsággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor ő is magát.”
Kányádi Sándor, Kossuth-díjas költő, író és műfordító, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja 1929. május 10-én született Nagygalambfalván Romániában és 2018. június 20-án hunyt el Budapesten.
KÁNYÁDI SÁNDOR: TŰNŐDÉS A CSILLAGOK ALATT
Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.
Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.
Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.
Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.
Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.
Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
– Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. –
Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.
Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.
Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
„Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.
Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.
És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?” –
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból
Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.
Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!
