120 éve, 1895. november 8-ról 9-re virradóra fedezte fel Wilhelm Conrad Röntgen német fizikus a később róla elnevezett sugárzást. Felfedezéséért 1901-ben elsőként kapta meg a fizikai Nobel-díjat.
Röntgen, a würzburgi egyetem professzora 1894-ben kezdte meg a katódsugarakkal kapcsolatos kutatásait. A katódcsőben, ebben a majdnem légüresre szivattyúzott belsejű hengerben a negatív katódból fókuszált elektronsugarakat lehet „előcsalogatni”, amelyek a feszültségtől függő sebességgel a pozitív anód irányába száguldanak.
Röntgen homorú tükörformájú katódot használt, hogy az elektronnyalábot a szemközti csőfal minél kisebb felületére koncentrálhassa. A 1895. november 8-án este a sötét szobában arra lett figyelmes, hogy a cső közelében egy elhelyezett fluoreszkáló só élénken világít, annak ellenére, hogy semmiféle látható fény közvetlenül nem érte. A világítást annyiszor tapasztalta, ahányszor bekapcsolta a kisülési csövet. Mivel a fekete papírba burkolt cső falán sem a katódsugár, sem a látható fény nem tud áthatolni, megállapította, hogy a jelenséget csak egy ismeretlen sugárzás okozhatja. Még nagyobb csodálkozására a sugárzás akkor sem gyengült számottevően, amikor könyvet tett a cső és a képernyő közé, sőt az ernyőt tartó ujjainak csontjai is kirajzolódtak a képernyőn, ami bizonyította, hogy a láthatatlan sugár a kézen is áthatol.
Az X-sugárnak elnevezett új sugárzásról a következő napokban az is kiderült, hogy a vastag ólomlemezen kívül szinte minden anyagon áthatol, ráadásul nemcsak a fluoreszkáló képernyőn, hanem a fényképlemezen is nyomot hagy. (Ma már tudjuk, hogy a röntgensugárzás – amelyet angolszász nyelvterületen máig X-sugárnak neveznek – az elektromágneses sugárzás egyik formája, amelynek hullámhossza 10 nanométer és 100 pikométer közé esik, és ionizáló hatása van.)
Röntgen egy hónap múlva publikálta felfedezését, újabb egy hónappal később, 1896. január 10-én pedig a francia akadémián ismertették eredményeit, és egy emberi kéz és egy béka átvilágított képét is bemutatták. Röntgen felfedezéséért 1901-ben elsőként kapta meg a fizikai Nobel-díjat.
A sugarat kezdetben a csonttörések és idegen testek felkutatásánál használták, de gyorsan elterjedt a műtéti beavatkozásoknál is, első alkalommal James Adams glasgow-i sebész operált 1897-ben ily módon vesekövet. Hamarosan kiderült, hogy az emberi test sugárelnyelése alapján négy fokozatot lehet megkülönböztetni: a csontok elnyelése a legnagyobb, így ezek árnyéka a legélesebb, a második a bélrendszer, ahol a víztartalom a meghatározó, ezt követik az izmok, illetve a bennük levő zsírtartalom, a legkevesebb sugárzást a tüdő nyeli el a benne levő levegő miatt.
Röntgen azt feltételezte, hogy az X-sugarak a fényhez hasonló természetűek, mert a mágneses tér nem térítette ki őket útjukból. Évekig kísérletezett hiába, hogy a fénytörés és a visszaverődés jelenségét kimutassa rajtuk, a diffrakciót végül 1912-ben a szintén Münchenben tanító Max von Laue elméleti feltételezése alapján munkatársai, Friedrich és Knipping mutatták ki kristályrács segítségével. (Ezért Laue kapott Nobel-díjat 1914-ben. Fél évszázaddal később a röntgensugárral kapcsolatban ismét Nobel-díjat ítéltek oda Allan McLeod Cormacknek és Godfrey Newbold Hounsfieldnek, akik kidolgozták a komputertomográf matematikai modelljét, amely lehetővé teszi rétegfelvételek készítését, mintegy metszetekben vizsgálva az emberi szervezetet.)
Röntgen 1920-ban vonult nyugdíjba, és 1923. február 10-én halt meg. A szigetelők elektromos térben való mozgatásakor keletkező röntgenáram is az ő nevét viseli, amiként a 111-es rendszerszámú elem, a rőntgenium is.
