„Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren innét…” Wilhelm Grimm, német író, irodalomtörténész, nyelvész, a Grimm-mesék egyik „atyja” 165 éve halt meg.
„A mesehangulat váratlan megerősítést kapott a tudomány felől, amikor a Grimm-testvérek (Jákob, 1785— 1863 és Wilhelm, 1786— 1859) 1812-ben kiadták német népmese-gyűjteményüket. Halhatatlanná vált könyvük még mélyebb hatást váltott ki, mint előtte a népdal-gyűjtemények. Nyomukban az egész világon megindult a népmese-kutatás. A Grimm testvérek megvalósították a tudományban a romantika minden álmát: ők alapították meg a germanisztikát, ők kezdték el az északi míthosz tudományos feldolgozását, ők gyűjtötték össze a német mondákat, ők bányászták ki a német népnyelv kincseit, szóval minden költőnél többet tettek a romantika „nép-nemzeti“ programjának megvalósítására. Munkásságuk valamennyi civilizált nemzetnél követőkre talált.” (Szerb Antal: A világirodalom története)
Wilhelm Carl Grimm 1786. február 24-én született Hanauban és egy évvel idősebb bátyja, Jacob Ludwig Karl Grimm (1785. január 4.) neve elválaszthatatlanul összefonódott a köztudatban. Életük is párhuzamosan futott: mindketten jogot tanultak, majd Kasselben és Göttingenben lettek könyvtárosok és egyetemi tanárok.
1825-ben a 39 éves Wilhelm feleségül vette a gyógyszerész lányát, Henriette Dorothea Wildot, akit Dortchenként is ismertek. Wilhelm házassága nem változtatott a testvérek harmóniáján és munkastílusán.
1837-ben – miután öt professzortársukkal együtt szót emeltek a hannoveri uralkodó reakciós politikája ellen – elvesztették katedrájukat és kiutasították őket a fejedelemségből. Ezután a porosz király invitálására Berlinben telepedtek le és ott éltek halálukig – Wilhelm 1859. december 16-án, Jacob 1863. szeptember 20-án halt meg.
A testvérek 1852-től dolgoztak a német nyelv szókincsét a kezdetektől Goethe haláláig tárgyaló és értelmező szótáron. Életükben csak az első négy kötet készült el, a monumentális mű utolsó, 32. kötete 1961-ben látott napvilágot.
Mindketten részt vettek a régi német irodalom kutatásában, ők fedezték fel a germán hősi ének egyetlen fennmaradt példányát, az ófelnémet Hildebrand-éneket és elsőként fordították le német nyelvre az Edda-dalokat. Wilhelm szövegeket, költeményeket is kiadott, mesegyűjteményük végleges nyelvi, művészi megformálása inkább az ő érdeme.
Nevüket mégis az 1812 és 1815 között két kötetben kiadott, Gyermek- és házi mesék című mesegyűjtemény – a Grimm-mesék – tette világhírűvé.
Az országot járva jegyeztek le a szájhagyomány útján őrzött népmeséket, megőrizve azok stílusát, kifejezésmódját és sajátos világát, de itt-ott csiszolva, alakítva azokon.
A forrásanyaghoz való ragaszkodás miatt a mesék eredeti változata szinte horrorisztikus elemeket is tartalmazott.
A Hamupipőkében a gonosz mostohatestvérek szemét galambok csipegetik ki, a Hófehérke gonosz királynéját izzó vascipőben táncoltatják halálra, a Jancsi és Juliska boszorkányát elevenen égetik el egy kemencében.
A sok fordítás és a többszöri átdolgozás során aztán a történetek finomodtak, a kecskegidákról szóló mese „gyermekbarát” rajzfilmes adaptációjában például a farkas vegetáriánus lesz. Holott a lélekbúvárok szerint megvan az értelme annak, hogy a gyerekek gonosz mostohákkal, boszorkákkal, sárkányokkal és egyéb baljós kreatúrákkal nézzenek szembe.
A 160 nyelvre lefordított mesegyűjtemény a legolvasottabb német irodalmi alkotások egyike, s méltán vonult be a világirodalom történetébe. A Grimm-mesék magyarul 1861-től mintegy 250 kiadást értek meg, s nagyban befolyásolták a magyar mesekincset. Az összegyűjtött meséket Benedek Elek ültette át magyarra.
Hanau, a fivérek szülővárosa főterén állított szobrot világhírűvé vált „fiainak”, a közeli Kasselban található a háromemeletes Grimm Múzeum, amelynek külön érdekessége, hogy a lépcsőház falára a Grimm-testvérek életének történetét írták.
