Részletesen kidolgozta az irodalmi nyelv fejlődésének folyamatát, de az argó, a városi népnyelv is érdekelte, amelyet afféle titkos nyelvnek minősített. Bárczi Géza Állami és Kossuth-díjas nyelvész, egyetemi tanár, akadémikus 40 éve, 1975. november 7-én halt meg.
1894. január 9-én született Zomborban. Gyerekként botanikus akart lenni, majd belevetette magát az eszperantó nyelv tanulásába. Gimnazista korában a turkológia megszállottja lett, önképzőkörökben szerepelt, verseket, szépprózát írt. A budapesti tudományegyetem bölcsészkarán magyar–latin–görög és francia szakon végzett, az Eötvös Kollégium tagja volt. 1913-ban kezdte el Madách Imre Az ember tragédiája című művének eszperantó fordítását, melynek részleteit közzé is tette a La verda standardo című eszperantó lap hasábjain. A mű teljes fordításával azonban sohasem készült el.
1914-ben ösztöndíjjal Franciaországba utazott. Az első világháború kitörését követően internálótáborba került, ahol súlyosan megbetegedett, a Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárására engedték elutazni Svájcba 1917-ben. A lausanne-i egyetemen szerzett diplomát, majd Budapestre visszatérve 1919-ben kezdte meg tanári pályafutását. 1941-ig középiskolákban, a Mester utcai kereskedelmi iskolában, a Reáltanoda utcai (ma Eötvös) gimnáziumban, végül a Trefort utcai gyakorló gimnáziumban tanított. Nehéz anyagi körülményei miatt magántanítványokat fogadott, egyik legkedvesebb tanítványa Vas István volt. 1926-ban a szegedi egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerezett. 1930-ban adta ki az Ófrancia jövevényszavaink problémái című írását. Az ófrancia és a magyar nyelv vizsgálata vezette el a magyar nyelvtörténet tanulmányozásához.
1932-ben a szegedi, 1938-tól a budapesti egyetemen az ófrancia nyelv és nyelvtörténet magántanára volt. 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 1941-ben nevezték ki egyetemi tanárnak, a magyar és finnugor nyelvészeti tanszéket vezette 1952-ig. Ezalatt a tizenegy év alatt teljesedett ki magyar nyelvészeti munkássága. Az egyetemen előadásokat tartott a magyar nyelvtörténetből, fonetikából, általános nyelvészetből, természetesen a finnugor stúdiumokról sem feledkezett meg. Több félévben tárgyalta a finnugor összehasonlító nyelvtan egyes fejezeteit, a finn és az osztják nyelvet, oktatott az elő finnugor népekről és nyelvekről.
Nyelvészeti szempontból dolgozta fel az 1055-ből származó első írott nyelvemlékünket, a Tihanyi alapítólevelet, amiért 1952-ben Kossuth-díjat kapott. 1951-ben jelent meg A magyar szókincs eredete, valamint a Fonetika című egyetemi tankönyve. Az argó, a városi népnyelv is érdekelte, amelyet afféle titkos nyelvnek minősített. Nem zárkózott el semmi elől, ami színesítheti a nyelvet, csupán azokat az idegen szavakat nem kedvelte – sőt kerülendőnek tartotta –, amelyeknek pontos magyar megfelelője is van.
1952-től az ELTE II. sz. magyar nyelvészeti tanszékének vezetőjeként dolgozott nyugdíjba vonulásáig, 1969-ig. 1963-ban jelentette meg nagy összefoglaló nyelvtörténeti művét, A magyar nyelv életrajzát, amelyben részletesen kidolgozta az irodalmi nyelv fejlődésének folyamatát. Ezért a művéért 1970-ben az Állami Díj I. fokozatával tüntették ki. Tagja volt az MTA nyelvművelő és helyesírási bizottságainak, több mint másfél évtizedig állt a Magyar Nyelvtudományi Társaság élén. Egyik legismertebb műve A magyar szófejtő szótár, valamint A magyar nyelv értelmező szótára, amelyet Országh Lászlóval közösen szerkesztett. Sokat tett a külföldön élő magyarok anyanyelvének megőrzése érdekében is. Magyarországon ő indította el a módszeres történeti nyelvjáráskutatást. Nevét Budapesten utca és általános iskola viseli.
