„Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” Az 1956-os forradalom egyik legnépszerűbb szállóigéje Örkény István nevéhez fűződik.
Örkény István Budapesten született, apja gyógyszerész volt, ő maga is gyógyszerészként végzett. A hadifogságból hazatérve dramaturgként, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó külső lektoraként dolgozott, és bár az ötvenes években igyekezett a szocialista realizmus követelményeinek megfelelni, Révai József a „Felelet-vitában” mégis támadta a Lila tinta című elbeszélését.
Részt vett az írói ellenzéki megmozdulásokban, így 1956. szeptember 17-én, az Írószövetség közgyűlésének 1948 óta első, titkos választásán az irodalmi életből addig kiszorított pártellenzékiekkel és pártonkívüliekkel együtt az új elnökség tagjává választották.
1956. október 23‐án tevékenyen részt vett a tüntetésen és szemtanúja a Rádió ostromának. A forradalom kitörése után október 30‐án ő fogalmazta meg a Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjét, azt a rádió korábbi szerepét elítélő írást, amelynek következő kissé átfogalmazott mondata szállóigeszerűen terjedt: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
Az Örkény István által idézett mondat pontosan így hangzik: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.”
1957-től kiszorult az irodalmi életből, több ízben publikálási tilalommal sújtották, majd 1958-1962 között eltiltották minden publikálási lehetőségtől a forradalomban való részvétele miatt, csak eredeti szakmájában, vegyészmérnökként dolgozhatott.
Örkény István: Noteszlapok, 1956
Az első lövés
1956. október 23-án, este 11-kor indultunk a Rádió elfoglalására. Odáig csak tüntettünk, énekeltünk, néhány éljent és vesszent kiáltottunk: eszünkbe sem jutott, hogy elfoglaljunk valamit. Csak amikor az ávósok orvul rálőttek arra a küldöttségre, mely az ifjúság kiáltványát akarta felolvasni, indultunk el a Sándor utcában a Rádió felé.
Még akkor nem voltak fegyvereink. Még akkor igazi dühünk sem volt. Olyanok voltunk, mint a fiatal kígyó, melynek még nem nőtt méregfoga. Ilyenféle verseket kiabáltunk:
„Miniszternek buta,
mondjon le a Bata.”
És:
„Menjünk tovább előre,
ne hallgassunk Gerőre.”
Mentünk is előre. Az első halott – egy alezredes teste – ott feküdt a Puskin utca kövein. Mint a vasat a vas, úgy vonzotta ez a nem élő test a sok tízezernyi élőt. Mentünk, mentünk, míg el nem dördültek az első sortüzek. Mondják, hogy a jó katonaló nem lép holttestekre. Mi rosszabbak voltunk a lovaknál: futtunkban rátapostunk saját halottainkra. De ugyanakkor egy ismeretlen, aki majdnem föllökött a rohanásban, visszaszólt: „Pardon, bocsánat”. A múzeum-kertben a menekülők kikerülték a virágágyakat, de az utcára érve egyikünk sem tudta, hogy már felkelők vagyunk.
Talán még nem is voltunk azok. A tetőkről géppuskák néztek le ránk, a mi kezünkben semmi, a zsebünkben töltőtoll, notesz, benne egy leány képe, fürdőruhában. „Fegyvert kéne szerezni” – mondta egy leleményes ember. „Az ám”– bólogattunk, de nem is sejtettük, hogy ilyen esetben mi a teendő.
Csüggedten álltunk. Azt hittük, vége, mehetünk haza, tovább álmodni a szabadságról… És egyszerre – épp éjfélkor – feldübörgött a föld.
Az égő benzin vörös fényében felvonultak az Astoria felől a magyar páncélosok. Befordultak a Sándor utcába és nekiszögezték pózna formájú lövegeiket a Rádiónak. Aztán eldördült az első lövés.
Azóta sok-sok lövés dördült. De mi, tíz– vagy húszezren, ebből az első lövésből tanultuk meg, hogy mit jelent ez a szó: Néphadsereg.
