„Roppant tenger az idő, s akárcsak ama másik tenger, tele van roncsainkkal.” Alphonse de Lamartine francia költő gondolatvilága, költészete számos magyar politikusra, művészre hatással volt: Széchenyi István nemcsak megismerkedett Lamartine-nel, de műveit is szívesen olvasgatta.
Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine a burgundiai Maconban, nemesi családban született 1790. október 21-én Alphonse Marie Louis de Prat de Lamartine néven. A jezsuitákhoz járt iskolákba, katonai vagy diplomáciai pályára készült. Itáliai útja során beleszeretett egy munkáslányba, ennek emlékét őrzi Graziella című elbeszélése.
„Kamaszéveimet éltem, mikor a fiatalemberek, könnyelműségből és mások majmolásából, szégyellik a legnemesebb érzelmeiket; kegyetlen kor ez, melyben Isten legszebb adományai, a tiszta szerelem, az ártatlan ragaszkodás, homokra hullnak, s könnyű szirmokként sodorja el őket a világ szele.” (Alphonse de Lamartine: Graziella)
1814-ben belépett XVIII. Lajos testőrségébe, Napóleon visszatérésekor Svájcba emigrált. A második Bourbon-restauráció után már nem akart katona lenni, az irodalom felé fordult, verses tragédiákat, elégiákat írt. 1816-ban ismerte meg élete szerelmét, Julie Charles-t, hozzá írta A tó című, méltán leghíresebb versét.
1820-ban feleségül vett egy angol nőt, a nápolyi francia követség titkára lett, s megjelent első verseskötete, a Költői elmélkedések, amelyet a francia líra megújulásának tartanak. A kötet újszerű, romantikus hangja, a költő érzelmeinek őszintesége, a versek spontán természetessége, zeneisége hatalmas sikert aratott. Témái bensőségesek, vallásosak voltak. Kimutathatóan hatott rá Byron romanticizmusa, misztikus világnézetű lírai költeményeiben a szerelem, az elmúlás, a hit kérdései foglalkoztatták. Széchenyi István közismerten kedvelte Lamertine-t az embert és a költőt, Zichy Antal visszaemlékezésében így ír találkozásukról:
„2 órakor ért ismét Titelbe – s élvezte a kedvező benyomást, melyet a Duna akkor tesz, ha a Tiszáról jövünk beléje! 3-án a franczia Lamartine költővel ismerkedik meg, ki angol születésű nejével utazott arra. Évekkel később nagy emotióval olvasta a Girondistákról írt könyvét, «a brigandage glorificatióját» látva benne.”
1829-ben a Francia Akadémia tagjává választották, 1830-ban kiadta Költői és vallásos harmóniák című kötetét, amelyből Liszt Ferenc zongoradarabot írt. 1832-33-ban hosszabb közel-keleti utat tett, ekkorra már elvesztette katolikus hitét, a liberalizmus panteista világnézetével azonosult. Ekkor kezdte írni nagyszabású filozófiai eposzát Látomások címmel, amelyben a szeretetvallást és a haladás liberális elméletét akarta hirdetni. Végül csak két része készült el: az 1836-ban megjelent Jocelyn és az 1838-as Egy angyal bukása.
ALPHONSE DE LAMARTINE: HÁZ A SZÖLLŐSKERTBEN
(részlet)
A sok zaj, mit a hajnal szabadít a magasba,
a cselédeknek lépte fel a fagrádicson,
a kutya csaholása – nem vitte el a gazda –
a koldus éneklése, ahogy szállt áhitón:
nőtt, egyre nőtt a nappal: s ha megszakadt egy percre,
a tizenötesztendős kicsi kezek alól
úgy folyt a zongorákon, úgy szállt a zene-lecke,
ahogy takarodáskor a tücsök dala szól!
(Fordító: Illyés Gyula)
1833-tól képviselő volt, s 1839-es Költői fohászok című verseskötete után felhagyott az irodalommal. A proletariátus kérdését tartotta a kor legfontosabb ügyének, felhívta a figyelmet a munkásság embertelen körülményeire, elítélte a kapitalisták túlzott politikai befolyását, s elkerülhetetlennek látta a forradalmat. 1847-ben adta ki a Girondiak története című történelmi munkáját, amely nagy hatással volt Petőfi Sándorra és Vasvári Pálra is.
„Az 1848-ki forradalom nem egyéb, mint folytatása az elsőnek, a rendetlenségnek kevesebb s a haladásnak nagyobbszerü elemeivel. Mindkettőben egy ugyanazon erkölcsi eszme tört át a világon. Ezen eszme a nép, azon nép, mely 1789-ben felszabaditotta magát a szolgaságtól, a tudatlanságtól, az előjogoktól, az előitéletektől…” (Alphonse de Lamartine: Az 1848-ki forradalom történelme)
Az 1848-as februári forradalom után Párizsban kikiáltották a második köztársaságot, Lamartine külügyminiszter lett, de valójában ő volt az ideiglenes kormány vezetője, a felkelés 1848. június 23-26-i leverése után elkergették hivatalából. Elindult az 1848. decemberi elnökválasztáson is, de Louis Bonaparte Napóleonnal szemben alulmaradt, és rövidesen képviselői címét is elvesztette. A vereség megtörte, anyagi gondok is nyomasztották, mivel férfiörökösként neki kellett eltartania lánytestvéreit is. Húsz éven át egyik könyvet írta a másik után, önéletrajzi és történelmi művekkel jelentkezett, folyóiratot adott ki, amelyben versei, tanulmányai is megjelentek. 1869. február 28-án, szegényen halt meg Párizsban.
