Tihanyi Lajos festőt mindenki ismerte, és mindenki szerette, akárcsak Tersánszky Józsi Jenőt…
„Föltétlen hiteles az, hogy engem a Fészekbe Tihanyi Lajos, a festő cipelt el legelső ízben. Tavaszutó vagy nyárutó lehetett. A Fészek kerthelyiségében telepedtünk le.
Tihanyival a nagybányai szabad festőiskolában barátkoztam össze. Ő a Nyolcak festőcsoportjának alapítói közé tartozott. A Nyolcakról pedig én írtam az első kritikát a Nyugatba. És a tagok: Kernstok Károly, Pór Bertalan, Márffy Ödön, Czóbel Béla, Orbán Dezső, mind csupa jó barát, a Palermo kávéházba meg a Fészekbe jártak.
De hát Tihanyit, a Balaton kávéház tulajdonosának fia létére, Budapesten mindenki ismerte, és mindenki szerette is. Kivéve olyanokat, akiket rossz nyelvével megszurkált. Mert mérmondó, ötletes, éleslátású fiú volt Tihanyi Lajos, köznevén a Kuka.
Ez a név mindent megmagyaráz. Süketnéma volt eredetileg. Később tanult meg beszélni. Úgyszólván mindent megértett az ember szája-mozgásáról. Azért neki mindenki csak suttogott. Ő viszont, ha szóra nyitotta a száját, az bömbölésnek is beillett.
Hát ahogy ott letelepedtünk a kertben, Tihanyi azzal kezdi, hogy sorban közli velem, kik és mik a vendégek ottan. Úgy bömböl, hogy nemcsak én hallom minden szavát, hanem az egész kert. És ilyeneket mond:
– Az ott egyedül, szobrász. Nem Veronese, megnyugtatlak!
Vehetem észre, hogy többen nevetnek, még maga a megcsipkedett áldozat is. De nekem azért kissé kínos a dolog, mert tarthatok tőle, hogy sértődősebb egyén odajön, és számonkéri a megjegyzést.
Közvetlen közelünkben ketten ülnek rézsút átellenben. Egy nagyon piperkőcösen öltözött úr az egyik, a társa jóval szerényebb, kicsikét fényeskedő zsakettben. Erre mutat rá Tihanyi:
– Azzal együtt dolgozol a Nyugatnál. Lengyel Menyus. Kis bankfiú Kassán! De mondják: nagyon tehetséges!
Lengyel Menyhért, későbbi világhírű színpadi szerző, rosszkedvűnek tűnik. Láthatatlanná, hallatlanná teszi Tihanyi szavait. A társa kacag oda ránk, és figyelmezteti Lengyelt, hogy: a Kuka róla beszél nekem. De Lengyel mogorván legyint, és nem hajlandó tudomásul venni bennünket ezután sem. Két-három nap múlva mutatkozunk be egymásnak a Nyugat szerkesztőségében. Nagyon udvarias volt hozzám. De úgy látszik, nem tartozott a kedélyes emberek közé.
Tihanyi aztán közvetlen ezt követőleg vagy később elvitt még egy másik, Reform Klubnak nevezett helyre. Ez valahol az Andrássy út elején kezdte meg működését mint új alapítás. Felényire sem nyerte meg rokonszenvemet úgy, mint a Fészek. Inkább afféle előkelő hivatali helyiségnek tűnt. Tihanyi mindenesetre ezt pártfogolta előttem a Fészekkel szemben. Főleg úgy, hogy a Fészeket letolta. Állítva, hogy: a Fészek voltaképp afféle álművész egyesület! Tagjai között inkább a pénzügyi előkelőségek a hangadók és ezek pöffeszkedése utálatos.
Őszintén szólva, én ilyesminek semmi szagát nem éreztem a Fészekben. Ellenben a Reform Klubban az a társaság, ahová Tihanyi odatuszkolt, számomra szinte idétlenül napilap modorban a legújabb politikai fordulatokról tárgyalt. Sőt, a mellette vitatkozó társaság is. Hát ez viszont rám hatott teljesen idegenséggel!… Többé nem is használt semmi unszolás, hogy odamenjek!
A Fészek? Egy nagyon ismert nevű építész, Vágó László, gondolom, ugyanezen alkalomkor meghívott a villájába. Hogy Tihanyit is? Nem emlékszem! Ellenben arra aztán nagyon is, hogy: szó szerint megdöbbentett az a bánásmód, ahogy ez a mérnök és társasága viselkedtek velem szemben, magyarán szólva, egy senkiházi tacskóval szemben.
Ámultam rajta, hogy majdnem mind ismerik addigi irodalmi működésemet. Idéztek soraimból, és buzdítottak hogy: nagyon sokat várnak tőlem!…
Mit fűznék ehhez?”
Forrás: Tersánszky Józsi Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan
