Mikor II. Vilmos német császár 1897-ben Budapesten járt, megnézte a Nemzeti Múzeumot is. A régiségtáron áthaladva, a kísérő német főtisztek megállottak a honfoglalás kori magyar síroknál.
A tisztek cicerónéja, dr. Sebestyén Gyula múzeumi segédőr, hangosan magyarázta a sírok történetét.
– Ah, ez az a magyar király talán – kérdezte az öreg Hahnke főhadsegéd –, akit most akarnak eltemetni?
(Akkoriban készültek ugyanis III. Béla ereklyéinek méltó elhelyezésére; s erről a német lapok is írtak.)
– Ó, nem – szólt közbe egy másik múzeumi tisztviselő –, annak a skeletnek (csontváznak) nincs meg a koponyája.
Sebestyén doktor elmésen cáfolta le a kollégáját:
– Ne higgye tábornok úr, ez nem III. Béla csontváza, mert magyar király sohasem vesztette még el a fejét.
A tisztek hangos nevetésre fakadtak, mire a császár is visszanézett. Hahnke elmondta a császárnak Sebestyén dr. ügyes bonmotját (talpraesett megjegyzését), amire persze a derültség átment II. Vilmos arcára is.
(Tóth Béla: A magyar anekdotakincs)
