Mikszáth Kálmán jól ismerte a Tisztelt Ház strébereit…
[A minisztert] körülfogják, mint Copernicust a tanítványai. Nem mintha kíváncsiak volnának, hogy mit mond (a mameluk nem kíváncsi, csak ügyes). A miniszter különben nem is mond semmi érdekeset. Oh, a miniszter óvatos lény. Talleyrand tanítása nem veszett kárba, a miniszter jól tudja, hogy azért van nyelve, miszerint eltakarja vele gondolatait. De a stréber is tudja, miért van nyelve, s ha a miniszter azt találja mondani: »ma szép idő van«, a stréberek ezt a kis semmiséget is fölkapják, hogy a miniszternek szánt kedvességeiket és csecsebecséiket ráaggassák:
– Valóban, ma szép idő volt, kegyelmes uram.
– Csodálatos kedves ősz ez.
– Ilyen ősz még sohase volt!
– Félig nyári idő – hezitál egy negyedik.
– Akárcsak a Riviérán.
– Kairóban szoktak ilyen napfényes idők járni.
– Igen, ilyenkor érik a narancs a khedive kertjében, ő excellentiája megelégedetten simogatja szakállát, hogy ilyen meteorológiai discussíót sikerült támasztania s lelkében belül bizonytalanul kóvályog egy kevély érzés, olyanféle sejtelem, hogy a természet az ő szavai szerint igazítja magát.
Néhány perc múlva megérkezik a miniszternek valamelyik árnyéka, mert minden miniszternek van egy árnyéka, a legkedvesebb embere (vagyis egy rajongó csodálója), van egy »spiritus familiarisa«, a kitől egy és más, reszortjába való dolgot kérdez és végre van egy leibjournalistája, a kiről azt szokta mondani ő excellentiája:
– »Ez nem olyan kiállhatatlan mint a többi.«
Forrás: Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim. A klub
