„Elbeszélni nem a regényíróktól tanultam, hanem a magyar paraszttól.” Mikszáth Kálmán író, akadémikus, a magyar kritikai realista próza nagymestere 115 éve halt meg. A magyar irodalom egyik legszínesebb egyénisége, kiapadhatatlan mesélőkedvű, fanyar humorú írója saját bevallása szerint „szemlélőnek későn, bírálónak korán jöttem”.
„Ő az álarcos író. Szerény maszkkal takarja tartalmát, okosságát, kegyetlen, csontig hatoló kajánságát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aranylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai: de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket…” (Kosztolányi Dezső)
Mikszáth Kálmán 1847. január 16-án Szklabonyán született. Újságíróként kezdte pályáját, majd 1881-ben a Tót atyafiak című novelláskötetével robbant be a magyar irodalomba.
Műveiben a 19. század utolsó harmadának magyar valósága tükröződött.
Legjellemzőbb művei a nemesi középosztály értékvesztését és lecsúszását bemutató regények (A gavallérok, A Noszty fiú esete Tóth Marival). Szarkasztikus gúnnyal ábrázolta a század politikai életét (Új Zrínyiász, Két választás Magyarországon).
A főispán semmi egyéb, mint a miniszter bőrének az a része, amiből szíjat is lehet hasítani. Óvatos csak a belügyminiszter lehet, barátocskám s éppen abból áll az óvatossága, hogy főispánja van. Ha a főispán valami okosat csinál, az a belügyminiszter érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobát csinál, az a főispán hibája. Legokosabb hát, ha a főispán semmit se csinál, ha békén csibukozik s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések országa lenni. A főispán minden rendkívüli dolgot jelent. Amelyik főispán legkevesebbet jelent, az a legjobb főispán, amely megyéből a legkevesebb ügydarab érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye.” (Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival)
Írásai főként anekdotákra épültek, regényeinek többsége is egy-egy felduzzasztott anekdota. További ismert művei: A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós, Szent Péter esernyője, Különös házasság, A fekete város. Életműve a romantikából a realizmusba vezet át.
1869-ben a Fővárosi Lapokban kezdett publikálni, ám nehezen élt meg keresett béréből. 1873-ban titokban feleségül vette Mauks Ilonát, korábbi principálisának lányát, akitől – főként saját szegénysége miatt – két év múlva elvált. 1873-74-ben újságíró és szerkesztő volt Budapesten. 1875-78 között nagy nyomorban élt a fővárosban.
1878-ban a függetlenségi párti Szegedi Napló újságírója lett, majd a siker reményében 1880-ban ismét Pestre költözött, s negyedszázadig a Pesti Hírlap munkatársa volt. 1881-82-ben A tót atyafiak és A jó palócok című novellásköteteivel robbant be a magyar irodalomba.
Az elismerés anyagi jobbléttel is járt, 1882-ben ismét feleségül vette Mauks Ilonát, s három fiúgyermekük született. 1890-ben kisfia, Jánoska meghalt, a tragédiát az író élete végéig nem heveri ki.1887-től kormánypárti képviselő, 1889-től az MTA levelező, 1910-től tiszteleti tagja lett.
„– De a személyes szabadság – sopánkodott a miniszter –, a jogállam. Én elhiszem, hogy te azt úgy csináltad azelőtt, de most már más világ van, most nem lehet. Magyarország a szabadság országa.
De már erre Zrínyit is elhagyta hidegvére:
– Ti ezt szabadságnak nevezitek? – mondá gúnyosan. – A múlt hetekben kirándultam a Svábhegyre puskával, hát elvették a puskámat, mert nem volt nálam fegyverengedélyem. Ekkor aztán váltottam fegyverengedélyt, de most megint nem szabad a puskámat elsütni, mert nem volt vadászterületem; kibéreltem egy vadászterületet, elsütöttem a puskámat és lelőttem egy nyulat, ezért megint megbüntettek, mert a nyulakra nem szabad ilyenkor lőni. Akkor írtam hozzád mindezekért egy panaszt, ezért megint megbüntettek, mert nem volt rajta ötvenkrajcáros bélyeg. És ezt nevezitek ti szabadság országának. Ugyan, szégyelljétek magatokat!” (Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász)
Palóc-novellái után műveiben a számára legismertebb és legérdekesebb réteg, a nemesi középosztály felé fordult, ennek hanyatlásában fogalmazta meg mindazt, amit az ember lehetőségeiről tapasztalt. Ekkor vált írásaiban uralkodóvá az adomázó-társalgási, az élőszót utánozó stílus. A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit (A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós).
A múltban nagyrészt az idillt kereste, számára az álló idő és az ott termő abszurditások voltak érdekesek. A Szent Péter esernyőjében a romantika eszközeivel élt. Az Új Zrínyiász teljességét adta korkritikájának, benne a dzsentrit, a főnemességet és a polgári osztályt egyaránt elmarasztalta. Saját bevallása szerint „szemlélőnek későn, bírálónak korán jöttem”.
„A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátomásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.” (Mikszáth Kálmán: A jó palócok)
Legjellemzőbb művei a nemesi középosztály értékvesztését és lecsúszását bemutató regények, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival. Utolsó korszaka a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával.
„Népszerűség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amiből a látszat annyit ér, mint a valóság. Sőt talán többet, mert ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik. A valóságok bizonyára erős gránitkövek, de a legnagyobb karrierek mégis a látszatokon épültek fel.” (Mikszáth Kálmán: A fekete város)
Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.
Publicisztikájában a századvégi parlamentarizmus kiemelkedő krónikása volt, míg kései novellái a polgári civilizáció egyetemes válságáról szóltak.
