Vers a hétre – Kosztolányi Dezső: Itt fekszenek csodásan ők

„Ők a gyökér a mélybe lenn, / a messze nyugalomba, / de én az ág, s még mozgok itt, / mint szélben a fa lombja.” Ezen a héten elhunyt szeretteink emlékére a 88 éve elhunyt Kosztolányi Dezső gyönyörű versét ajánljuk.

„Percenként beszaladok a postára, nincs-e, nem jött-e levelem, másik levél, amiben az van írva, hogy ez az egész csak tréfa volt, játék, egy játék a sok közül, amit játszani szoktunk. Nem kapok több levelet” – írta a 20. századi magyar irodalom egyik kiemelkedő szerzőjéről Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, aki bár férjéért/férjével megküzdött az utolsó néhány közös évükben, a végső pillanatokig ápolta és védte a költőt.

Kosztolányi Dezső 1936. november 3-án, egy keddi napon hal meg, délelőtt 11 órakor, az Új Szent János Kórház fertőző sebészeti osztályán, ötvenegy évesen. A származására, családja védelmi hálójára büszke költő egész életét végigkísérte a halál; az elmúlással, a búcsúzással való szembesülés egyszerre volt számára nehéz, „érdekelt” dolog, és fájdalommal teli keserv. 1933–34-es naplójában így ír:

„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilencéves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor.
Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és holt közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. És verseket kezdtem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.”

 

Kosztolányi Dezső költő, író, műfordító, a Nyugat nemzedékének egyik meghatározó alakja Szabadkán született 1885. március 29-én (virágvasárnap) és Budapesten hunyt el 1936. november 3-án hunyt el Budapesten.