A művészetek szakszervezetében kellett Csontvárynak megjelenni. Bizonytalanul imbolygott egy darabig, néhányan utána fordultak, és megbámulták keszeg alakját, koszos ingplasztronját és kendőjét, amely a nyakkendőt helyettesítette.
Végül odafordult egyik ismerőséhez:
– Néhány koronára volna szükségem – mondta, és ködös történetet mesélt pillanatnyi pénzzavaráról. A segélykérés nem volt szokása. Nagyon nagy bajban lehetett, ha ráfanyalodott. Alighanem éhezett.
Március utolsó napjaiban még nem volt megszervezve a művészek segélyezése. De a kollégák megtalálták a módját, hogy Csontvárynak valami pénzt juttassanak. Ehhez azonban ki kellett állítani a művészeti kataszter kérdőívét.
A pontok között – nyilván a szemléleti hovatartozás megállapítására – ez a kérdés is szerepelt:
„Kit tart a négy legnagyobb művésznek?”
Csontváry gondolkodás nélkül kitöltötte a rovatot:
„Saját magamat – utánam még számosan jöhetnek.”
