Egy nagyon meleg nyári napon történt. Molnár Ferenc, a neves író és színpadi szerző néhány színész és író barátjával a Gundelbe ment ebédelni…
Kedélyesen társalogva várták, míg megérkezik az ebéd, miközben a helyiségbe belépett egy ötven körüli parasztasszony, kezében egy korsó vízzel és pohárral.
Bármennyire is hihetetlen a dolog, de az illető hölgy az egyik legelőkelőbb fővárosi étteremben vizet árult.
A társaságban lévő egyik színésznő a következő megjegyzést tette:
– Szegény asszony, nem lehet valami járatos az üzleti életben, ha ide, a Gundelbe jön vizet árulni, méghozzá pénzért cserébe, holott a felszolgáló literszámra is hoz ingyen, ha éppen valakinek ilyen mennyiségre lenne szüksége.
Molnár a vizet áruló hölgy felé fordult, majd csillogó szemmel odaintette magához. Mindenki megrökönyödésére 50 pengőt nyomott a kezébe egy pohár langyos víz ellenértékeként. A hölgy alig hitt a szemének, hiszen 50 pengő abban az időben igen komoly pénznek számított. Majdnem letérdelt a nagy hálálkodásban.
Amikor a hölgy távozott, a társaság előbb említett színésznő tagja most sem állta meg szó nélkül, és így fordult Molnárhoz:
– Ferikém, ez teljesen érthetetlen számomra. Az itt lévő társaság minden tagja tudja, mióta ismer, hogy meglehetősen zsugori vagy. Ilyen az alaptermészeted, de mi így is szeretünk. Ennek ellenére ennek az ágrólszakadt nőnek egy ötvenest adtál egy pohár vízért, mi nem kell a kutyának sem. Vajon miért?
– Én megismertem őt, de ő engem nem. Valamikor, még boldogult legénykoromban udvaroltam neki. Akkor egy vasam sem volt megajándékozni. Most törlesztettem.
