Párkapcsolat, szerelem, érzékiség, családi viszály – örökké aktuális élethelyzetek. Tobzódó életvágy és végzetszerű halál. A létezés fő misztériuma, a szerelem – az élet maga – és a halál egy alkotásban. De vajon élt Rómeó és Júlia a valóságban?
A két tragikus sorsú szerelmesről szóló mese gyökerei a klasszikus görög világba, illetve Kis-Ázsiáig nyúlnak vissza. Majd 1524 táján Luigi da Porto egyik novellájában már név szerint is említi Rómeót és Júliát. Később Bandello is megírta történetüket. Az ő angolra fordított novellájából ismerkedett meg William Shakespeare a szerelmes hősökkel. A kor szokása szerint Shakespeare az ismert mesékhez nyúlt, és teremtett azokból új, önálló alkotást, hogy később az ő történetét is számtalanszor átdolgozzák.
William Davenant és a 18. században David Garrick többször is változtatott rajta, elhagytak bizonyos jeleneteket a műből, Georg Anton Benda pedig boldog végkifejlettel zárja le az operaadaptációt. A 19. században már törekedtek az eredeti szöveg visszaadására, a 20. század elején korhű kosztümök is megjelentek a színpadon.
Ha Veronában járunk – úgy tűnik – ezek között a kövek között megtörténhetett mindaz, ami írva van. Több olyan erkélyt is láthatunk, amely alatt elhangozhattak a szerelmes szavak… A költészet ereje igen nagy és a képzelet realizálni vágyik. Az utazók évente megújuló ezrei és a szerelmi történettől megbűvölt veronaiak azt az erkélyt akarták látni a sok közül, amely alatt Rómeó suttogott, és azt a sírt, amelyből Júlia kikelt, így lassanként kialakult a hagyomány, hogy a Via Capello 17-25. szám alatti, 12. századbeli épület Capuleték háza és az udvarában kiszögellő, repkénnyel befuttatott erkélyen állt Júlia.
– És Rómeó háza? – Azt is azonosították a közeli utcácska egyik házával, továbbá kialakult az a hagyomány is, hogy az Adige partján épült kapucinus kolostor kertjében pihen Júlia, egy oszlopokkal övezett udvarból nyíló kripta durván faragott kősírjában. Végső soron tehát: irodalmi legendaképződésről van szó. Pontosan ugyanis sem Rómeó, sem Júlia történeti létezése nem bizonyítható.
Az ilyenféle „irodalmi feltámadás” nem ritka dolog és nem is „baj”. Sőt, nem egy esetben a remekmű értékének egyik sajátos bizonyítéka.
