A műveivel papíron, színpadon és filmen egyaránt nagy sikert aratott Maugham élete utolsó éveiben visszavonultan élt. Nemigen hívott vendégeket, és meghívásokat sem fogadott szívesen.
Egyszer mégis sikerült elcsábítani egy londoni estélyre, amit valami távoli rokona rendezett, de itt sem érezte jól magát. Régen kiszakadt a társadalmi életből, nem ismert senkit sem, csak téblábolt az emberek között, idegenül és rosszkedvűen.
Már éppen haza akart menni, amikor a szeme megakadt egy elegáns ifjú hölgyön, aki ismerősnek tűnt. Esküdni mert volna rá, hogy látta már valahol az arcát, de sehogy sem jutott eszébe hol. Nagy magárahagyatottságában azonban már ez az ismerkedési lehetőség is felvillanyozta, s elhatározta, felderíti a hölgy kilétét.
Előbb köszönéssel próbálkozott. A hölgy barátságosan fogadta. Erre mellé lépett, és az ilyenkor szokásos fesztelen csevegéssel kezdte a puhatolódzást.
− Hogy van a kedves papa? – érdeklődött.
− Az édesapám meghalt – mondta a hölgy.
− Bocsásson meg, nem tudtam – sajnálkozott az író.
− Hát a bátyja? Itt él Londonban?
− Nekem nincs bátyám. Csak nővérem van.
− Igen, igen! Most már emlékszem… No, és mit csinál a nővére mostanában?
− Még mindig ő a királynő Angliában, sir.
