A hol magasságokba emelt, máskor megalázott Sosztakovics sokszor képtelen volt egy szót is szólni…
Csak arra vágyott, hogy valakivel, akit szeret, némán üldögéljen egy szobában. Mielőtt egy házba költöztünk (a Zeneszerzők Házába, Moszkvában), nagyon messze lakott. Felhívott telefonon, és azt mondta:
– Gyere, siess!
Elmentem hozzá, és ő így szólt:
– Ülj le, most csendben lehetünk.
Fél órát ültem így, szótlanul. Nagyon pihentető volt csak ülni. Aztán Sosztakovics felállt, és azt mondta:
– Köszönöm. Viszlát, Szlava.
Nagyon különös volt így vele üldögélni. Amikor elmentem, úgy éreztem, katartikus élményben volt részem, valahogy megtisztultam. Ilyenkor, ha valaki beszélni kezdett hozzám, idegesített. És ha megkérdeztek valamit, így reagáltam:
– Ne butáskodj, ez nyilvánvaló.
Lejegyezte: Rosztropovics
