Mátyás király egyszer vendégségbe hívta az ország nagyurait. Etette, itatta őket, bőségesen. Az urak meg nem győzték dicsérni a királyt, az ügyes szolgákat, a jó szakácsot meg a pincemestert.
Különösen a bort magasztalták, elmondta mindegyik, hogy ilyen tüzes bort még soha nem ivott.
Egyszer csak megszólalt a király:
− Nem jól van ez így. Kendtek mindenkit áldanak, csak a szegény parasztot nem, ki a szőlőt műveli. Hát azt miért nem áldják kendtek?
Az urak azt válaszolták, hogy a parasztnak nem sok érdeme van a borban.
− No – felelte a király –, ha nincs sok érdeme a borban, akkor kendtek holnap kimennek a szőlőbe, s majd úgy kapálnak, ahogy a szegény paraszt szokott.
Kénytelen-kelletlen ki is mentek másnap kora reggel. Mátyás király leült a szőlő szélén, s nézte, mint kapálnak az urak, mint szakad a verejtékük. Délben a király kenyeret meg vöröshagymát adatott nekik. Aztán megint kapálniuk kellett, s vacsorára sem kaptak mást.
− No – kérdezte a király –, hát van-e érdeme a borban a szegény parasztnak?
Az urak megtapogatták sajgó derekukat, s így válaszoltak:
− Csak most tudjuk, mekkora nagy érdeme van benne.
