Násya és az új bocskor anekdotáját id. gróf Andrássy Gyulától hallotta Mikszáth Kálmán…
A Fogarasi-havasok közt élt az okos Nástya. Olyan szép volt, hogy annyi szépséget nem is egy embernek szánt az Úristen. De a szerencsére sem panaszkodhatott. Aki meglátta, rögtön belebolondult. A fél falu legénye esedezett kezéért, s ő hallani sem akart arról, hogy valakihez férjhez menjen. De ha egy-egy legény megkörnyékezte, azt súgta fülébe:
– Gyere el szombat este, de ne felejts nekem egy új bocskort hozni.
És ez így ment szüntelenül. Minden férfi látogatójától egy új bocskort kívánt. Évek alatt lassanként annyi bocskora gyűlt össze, hogy teleaggatta velük szobája négy falát. Senki sem tudta megfejteni, hogy mit akar Nástya ezekkel a bocskorokkal. Még a sokat tapasztalt öreganyja is azt mondta neki:
– Az ördög értsen, gyermekecském.
Teltek, múltak az évek, s egyszer csak ezüst hajszálak kezdtek csillogni a hervadó Nástya fején. Megöregedett.
Bezzeg elfogytak azok a legények, akik minden látogatásukat egypár vadonatúj bocskorral fizették meg.
Ekkor azonban Nástya így beszélgetett velük:
– Gyere el valamelyik nap, félretettem neked egy szép, erős bocskort.
Így megfordult a dolog. Amilyen szépen gyűltek egykor, most olyan szépen kezdtek fogyogatni a bocskorok. Ekkor oldódott meg a nagy rejtvény. Valahányszor egy-egy legény távozott Nástyától, hóna alatt az új bocskorral, így vigyorgott magában az öreg anyó:
– Lám, lám. Nézd csak, nézd, előrelátó volt, okos volt ez a Nástya!
*Mikszáth Kálmán ezt az anekdotáját id. gróf Andrássy Gyulától hallotta. Pontosan meg nem állapítható eredetének nyomozása keletig visz: az Ezeregyéjszakában már megtalálható, de a visszaajándékozás mozzanata nélkül. Nyugaton 1325 körül bukkant föl először a Vincentius Bellovacensis francia domokosrendi szerzetesnek tulajdonított Speculum morale című erkölcsi példatárban.
