Egyik hazai körútján Caruso néhány ezer lírát utaltatott át magának egy kisváros postahivatalába. Amikor a címére érkezett pénzért jelentkezett, az akkurátus postamester sehogy sem volt megelégedve az énekes személyi igazolványaival.
Caruso már egész halom aktát teregetett elé, ám a postás csak rázta a fejét:
– Drága uram, értse meg a helyzetet… Nem néhány garasról szó… Ez több, mint háromezer líra… Honnan tudjam, hogy ön tényleg Enrico Caruso, az ismert tenorista… És ha mégsem az, akkor tönkre vagyok téve…
Caruso felvágta bikafejét.
– Nyissa ki a fülét, kedvesem… Talán sikerül bebizonyítanom.
Azzal kieresztette a hangját, és elénekelte legkedveltebb nápolyi románcát. A produkció közepére már jókora tömeg sereglett a posta köré, és hatalmas tapssal pecsételték meg Caruso személy-azonosságát.
– Megkaphatom végre a pénzemet? – kérdezte a tenorista.
– Signor Caruso – rebegte bűnbánóan a postamester. – Én egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ön az, akinek mondja magát. De túl nagy volt a kísértés, hogy elszalasszak egy ilyen kivételes alkalmat, amikor ingyen hallgathatom meg a világ legszebb tenorhangját!
