„Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be, amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapirító emlékeket.” Benedek Elek, a nagy székely mesemondó hatvanesztendős korában kezdte papírra vetni emlékeit.
A nagy székely mesemondó hatvanesztendős korában kezdte papírra vetni emlékeit, amikor már Erdélybe visszaköltözve a Cimbora című gyermeklap szerkesztésén és szülőföldje szellemi föllendítésén munkálkodott. Soraiban számot ad származásáról, nemzetségéről, fölidézi szülei, nagyszülei alakját, feleleveníti a kisbaconi tündérkertet, megrajzolja a székely házak belső világát, saját gyerekkori önarcképét, mely a falu lakóinak csoportképébe illik. Szól a szülői háztól való elszakadásról, föltárja a székelyudvarhelyi kollégium mindennapjait, szokásrendjét, érdekes figurákkal és epizódokkal jelenítve meg ottani diákéveit. Egymásra halmozódó emlékrétegekből bontakozik ki az erdélyi táj és a benne élők, a szerzőt oly mélyen érintő világa. Fogyhatatlan kedély, mesélő közvetlenség, friss ábrázolókészség és a szeretet líraisága hatja át a könyv minden sorát.
„Az önéletrajznak természettől fogva szerénytelen és szemérmetlen műfajában páratlan írás ez, nemcsak Arany János szemérmével és tartózkodásával, ami a személyes vallomásokat illeti, hanem azzal a szerénységgel is, amellyel írója a tenorista helyéről a kórusba húzódik vissza” – írja a kötet előszavában a szerző fia, Benedek Marcell.
Az önéletrajz utolsó fejezeteiben már a székely kollégiumból kinőtt, pesti bölcsészetre került Benedek Elek sorsát is nyomon követhetjük. Tanúi lehetünk például a találkozásnak, amikor az egyetemista diák első népköltési gyűjteményét teszi le Gyulai Pál asztalára. A fiatalember, aki a pesti aszfalton sem szégyell az édesanyja szőtte-fonta ruhában járni, a kötet utolsó soraiban is így búcsúzkodik: „- Tiéd a szívem, tiéd a lelkem, tiéd mindenem, édes anyaföldem!” Erdély szépségeit, az ott élő emberek szokásait lírai képsorokban megelevenítő munka.
BENEDEK ELEK: ÉDES ANYAFÖLDEM!
(részletek a könyvből)
Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egypár piros tojást dug a tékozló fiú zsebébe.
Mintha lakodalomba menne, oly vidáman búcsúzik szüleitől a tékozló fiú. Az ajtóból másodszor is jóccakát kíván, s hogy a másik tékozló fiú se fogjon gyanút, vidáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi újságokban lapozgat. Éjfélkor búcsúzik Náci, s a tékozló fiú egyenest az asztalnak tart, kissé megütődik, hogy a fiókot elfeledte bezárni, de hisz ott a pisztoly, ott a golyós skatulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy feje mellé, a székre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt felveszi, a szívéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba. A közeledő dráma főpróbája.
Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be, amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapirító emlékeket. De mennél erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban száguldanak összevissza azok a kellemetlen, orcapirító gondolatok, a becsukott szemre nem jön álom. Minek is jöjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő.
– Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza tálcán a kávét, a friss kalácsot s az – újságot.
– Holnap két öreg ember megy Istennek házába, Úrvacsorát venni.
– Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A másik öreg ember magát átkozza: az ő bús beteg teje lett fia halálának okozója.
– Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu idecsődül. Nagy lesz a megháborodás. Az az, nem felháborodás.
– Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével: Tudtam, hogy így lesz. És diadalmaskodni fog Balandi Józsiné: Ugye, megmondtam, hogy sohasem lesz pap belőle!
– Vízbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a 48 óra. Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán délután.
– Az én koporsómat nem kíséri diákbanda, mint a Boda Elekét, a Benkő Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanítóm elénekel… Talán a pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a tízéves fiút a katedrába feleresztette…
– Vajon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, amíg a temetőbe kivisznek?
– Ó! Virrad! Virrad! Virrad!
A tékozló fiú megragadja a pisztolyt, a szívéhez nyomja, meghúzza a ravaszt, éles csattanás – csütörtököt mond a pisztoly. Mi ez?! Újra meghúzza a ravaszt, dühösen húzza meg – éles csattanás ismét: másodszor is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkívül ugrik ki az ágyból, reszketve szalad az ablakhoz: mind a hat cső üres.
– Ez a Náci műve – hebeg a tékozló fiú, s keble majd kiszakad, úgy ver a szíve. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a golyós skatulyát, turkál a fűrészporban: egyetlen egy golyó sincs benne. Most már világos: Náci gyanút fogott, Náci ellopta mind a huszonöt golyót. A levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a gyorsvonat, talán már ott is a levél Pesten, talán már siratja is Jób legjobb barátját – s ő él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meghátrált az utolsó pillanatban!
Elernyedten, lehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva zokogja el nagy lelki nyomorúságát, aztán mint a sokáig síró gyermeket, őt is a sírás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg harang templomba hívó szavára. A tűz már leszakadt, alig pislákol… Révedezve néz körül, simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is történt vele? Az asztalon ott hevernek a halált jelentő levelek, a pisztoly – hol a pisztoly? A párnája alatt találja meg. Rémülten tünteti el a bűnjeleket: a pisztolyt fiókba zárja, a leveleket tűzbe dobja, s mint aki jól végezte dolgát, visszafekszik az ágyba.
Éppen jókor, mert nyílik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön az anya, hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőr-t.
– Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel Úrvacsorát?
– De – de – veszek, hogyne vennék, édesanyám.
– Ó, Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat harangoznak.
Gyorsan felkel a tékozló fiú, öltözködik, a reggeli mellé ül, s pesti szokás szerint, egy időben olvasni és reggelizni kezd. Természetesen futó pillantást vet a vonal alá, s halljatok csudát! Ott táncol a rovat alatt a neve, tulajdon az ő neve!
– Hát nincs feltámadás!? – ujjong a tékozló s egyben igen naiv fiú. – Lám, tízhónapos alvás után feltámadt az ő elméjének szülöttje! Hol van, Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvözlégy, Élet, szép ifjú Élet! Igen, igen, ezt én gondoltam ki, ezt én írtam, itt a nevem! De szép az élet, ó, de szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem halunk meg! Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő!
Íme, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! Vidám szívvel megy a templomba, s már azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehér harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy itt is halad a világ. Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapítja meg. Vajon látja-e meg a fiú arcán valaki, hogy ez a fiú virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja, honnan láthatná, amikor arca, szeme úgy ragyog? Náci fent van a karzaton, Benkő tanító bácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma született gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez húsvét ünnepében… Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még mindig ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány, és – úgy tetszik – hű lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly kedvesen reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János keresztapámuramé is. Ennek a fiúnak most minden szép, minden gyönyörű – és megindító.
Áhítattal veszi szájába Jézus megtöretett testét, és issza meg Jézus kiontatott vérét. Áhítattal néz az ég felé: Hiszek benned, Uram, hiszek!
A tékozló fiú vidám szívvel készülődik az „utálatos” Pestre, amely már nem is oly utálatos. A tékozló fiú azonban nem akarja megbúsítani édesanyját, aki ünnep után felkészíti a szövőszéket, s azon egy rend ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiú ismét igazi székely fiú akar lenni, aki nem szégyell járni az aszfalton édesanyja szőtte-fonta ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az útnak, a nagy útnak, amelynek vége táján ragyogni lát egy csillagot, a betlehemi csillaghoz hasonlatosat. Hiszi, szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten beleavatkozott, személy szerint beleavatkozott. Hát – Isten nevében előre!
Még egy meleg pillantást vet a vasúti kocsi ablakából erdőzúgásos, vadgalamb-szólásos, szép Erdővidék felé, az édes anyaföld felé: ez a pillantás egy szent fogadalom.
– Tied a szívem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!
Forrás: Benedek Elek: Édes anyaföldem! / MEK.OSZK
