Az írói pályáról még csak álmodozó, fiatal Charlotte Brontë családját elnézve önironikus, már-már gúnyos írásokba fojtotta unalmát.
Ezeknek hőse – a bátyját, Branwellt mintázva – a fő zseni, a nagy orgonista, Patrick Benjamin Wiggins, aki egy lord pártfogásáért esedezve így mutatja be családját:
„Talán azt is mondhatom, hogy bizonyos értelemben nincs rokonságom. Nem tudok ennél a kőnél többet mondani arról, hogy ki volt az apám és az anyám. Vannak, akik családtagjaimnak mondják magukat, noha csak árnyékai három lánynak, akik megtiszteltetésnek vehetnék, hogy én vagyok a bátyjuk, én azonban tagadom, hogy a testvéreim lennének.
– Hogy hívják a nővéreit?
– Charlotte Wiggins, Jane Wiggins és Anne Wiggins.
– Ők is olyan különösek, mint Ön?
– Óh, szörnyen ostoba teremtések, nem érdemes róluk beszélni. Charlotte tizennyolc éves, tömzsi kis gombóc, akinek a feje nem ér feljebb a köldökömnél. Emily tizenhat éves, sovány és vékony, akkora arccal, mint az egypennys lapja. Anne semmi, abszolút semmi.
– Hogyan? Idióta?
– Jó helyen méltóztatik kopogni…
– Hm! Csinos egy fészekalja; de kérem, Wiggins úrfi, először is mi bírta rá, hogy elhagyja Howardot?
– Az, Lord Charles – mondja a nagyúrnak – , hogy örökké azon töröm a fejem, miként kerekedhetnék felül adott helyzetemen, mivel engem nem elégít ki az a lehetőség, hogy címtáblafestő legyek Howardban, mint Charlotte-ot és a többieket, hogy varrónők legyenek…”
Charlotte e néhány sora máig tartó érvénnyel bizonyítja, hogy nem akart varrónő lenni, s tizenkilenc évesen már nagy lépésekben haladt az írói pálya felé.
