Molnár Ferenc egy alkalommal egy antikváriusnál keresgélt, aki egy díszkötéses sorozatot ajánlott megvételre. Nagyon olcsón adta, de Molnárnak nem volt rá szüksége.
Olvasási szokásaiban éppoly tudatos volt Molnár Ferenc, mint ahogyan könyvet választott és vásárolt. Szerette az antikváriumok hangulatát, ám választásában befolyásolni soha nem engedte magát. Ám az árus nem adta fel, próbálta rábeszélni.
– Nagyon szép példány. Szép kötés, tiszta, olyan, mintha új volna – érvelt.
Molnárnak azonban így sem kellett, inkább tovább keresgélt a könyvek között.
– Pedig W. bárónőnek, a híres bankár feleségének a könyvtárából való – próbálkozott újra az antikvárius.
– Maga azt hiszi ezzel hat rám? Hogy megveszem, csak mert egy bárónőé volt? – fakadt ki Molnár.
– Nem, nem hiszem. Csak bizonyítani akartam, hogy tiszta példányról van szó, amihez senki hozzá nem nyúlt – felelte a kereskedő.
(Bisztray Gyula: Jókedvű magyar irodalom)
