Csortos Gyula, az 1930-as évek magyar filmgyártásának legendás színésze legtöbbször a New York kávéházban ebédelt. Egy alkalommal, miután leült az egyik asztalhoz, rémülten rohant hozzá a főpincér.
– Művész úr! Elnézést, ez az asztal foglalt.
– Akkor vigyék el! – mondta a színész, és nem mozdult helyéről.
Kedvenc csemegéje volt a rák. Megrendelte. De – mint ismeretes – a rák ollója a java, a többi nem ér semmit.
Megérkezett a rák, de egyik ollója hiányzott. Csortos hívta a pincért, és szótlanul rámutatott az olló helyére. A pincér dadogni kezdett:
– Igen… látom, művész úr, vagyis… nem látom, mert hiányzik. Igen, határozottan hiányzik az egyik ollója, de mi erről nem tehetünk. Tetszik tudni, ezek a rákok vadállatok, vérengzőek, állandó harcban állnak egymással. Persze… az ollójuk a fő fegyverük, vagyis más fegyverük nincs is… Na már most, a helyzet nyilván az, hogy ez a rák, harc közben – valószínűleg egy nőstényért törhetett ki a küzdelem -, elvesztette az ollóját.
Csortos szótlanul végighallgatta a pincért, majd így szólt:
– Jó. Értem. Akkor hozzák ide nekem a győztest.
