Deák Ferencet egyszer meghívta egy barátja vacsorára…
Az öreg úr nem szívesen ment bárhová, de az illető barátja addig-addig kérte, míg Deák Ferenc elfogadta a meghívást. Nosza, lett nagy öröm odahaza, nagy kászolódás és sokaknak vendégül hívása, azzal a dicsekvő megjegyzéssel, hogy: „A haza bölcse is nálunk lesz vacsorán.”
Elérkezett a vacsora napja, s a meghívottak mind félórával előbb jelentek meg, úgy, hogy mikor Deák megjött, nagy éljenzéssel fogadták, diadallal kísérték a díszhelyre és úgy elkínozták a figyelmességükkel, hogy az öreg úr nem igen jól érezte magát. Hát még mikor aztán vacsora közben mindjobban hangoztatták:
– Halljuk Deákot!
– Halljuk a zalai bölcset!
Ez meg éppenséggel nem tetszett az öreg úrnak, és mikor már nagyon is sűrűzték a halljukot, egyszer csak fölkelt ülő helyéből Deák és komoly ábrázattal elkezdi:
– Uram, uram, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Szalmássy Gáspár uram, kedves barátunk és vendéglátónk, szállok az úrnak!
– Állok elébe! – Volt a szokásos válasz, a többi vendég pedig ugyancsak halljukozott. Deák pedig, bevárván, amíg csönd lesz, hirtelen a háziasszony felé fordul (aki őt leginkább kínozta aprólékos figyelmességével) és átcsapván a pátoszból a száraz hangba, ennyit mondott:
– Csak figyelmeztetni óhajtottam, hogy elfogyott a vörös bor!
Elértették, hogy Deák nem akar szólni és többé nem faggatták
