„Boldogságunk nem csekély részben önmagunktól függ, s boldogtalanságunkat többször okozzák önhibáink, mint mások gonoszsága.” Deák Ferenc államférfi, a XIX. századi magyar politikai és jogi gondolkodás egyik legjelentősebb alakja, „a haza bölcse” 210 éve született.
„Az embereket puszta eszközöknek soha ne tekintsd, bármilyen alant álljanak is. Tiszteld mindenkiben az emberi méltóságot.”
Ritka, keresni kell az olyan politikust és jogtudóst, akit szinte mindenki tisztel és kedvel. Nem véletlenül nevezték már kortársai a haza bölcsének Deák Ferencet: rokonszenves egyénisége szinte egyedülálló erkölcsi tisztasággal és kivételes politikai realitásérzékkel párosult. Deákról már halála évében megjelent az első biográfia és emlékalbum, majd az ő aktív közreműködésével létrejött dualista állam fennállása alatt további majd tucatnyi mű foglalkozott a haza bölcse híresen puritán életével.
Deák Ferenc 1803. október 17-én született. A Zala megyei Söjtörön született középbirtokos nemesi családban, de az ő édesapja a kehidai kúriában látta meg a napvilágot, és oda is tért vissza a gyermek születése után nem sokkal. Szüleit korán elvesztette, édesanyja, Sibrik Erzsébet születésekor meghalt, a pár napos csecsemőt édesapja a zalatárnoki rokonokhoz adta dajkaságba. Édesapja halála után az 5 esztendős kisfiút a testvérei vették magukhoz, és Kehidán, a falu közepén, egy kis emelkedésen álló kúriában éltek. A testvéri szeretet végigkísérte Deák Ferenc életét, bátyja és nővérei nevelték, taníttatták, élete végéig egyengették a sorsát.
Jogot tanult, vizsgáit letéve Zala megyében tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, majd helyettes alispán volt. 1833-tól a pozsonyi országgyűlés követeként kiemelkedő jogtudása, határozottsága, kiváló beszédkészsége, politikai érettsége, s erkölcsi tartása hamarosan a reformerek vezetői közé emelte. Az 1839-40-es diétán már országos tekintély övezte, társai egyenesen az ellenzék vezérének ismerték el. Nagy része volt abban, hogy amnesztiát hirdettek, s fontos reformtörvényeket hoztak a gyárakról, a kereskedőkről, a hitelfeltételek javításáról.
Az 1840-es években a vármegyei torzsalkodások és megrendült egészsége miatt visszavonult szűkebb pátriájába. Támogatta a védegyleti mozgalmat, s közvetített Széchenyi István és Kossuth Lajos vitájában. A szabadelvű tábor összefogása érdekében 1847-ben véglegesítette az Ellenzéki Nyilatkozatot, az alakuló Ellenzéki Párt programját.
A passzív ellenálló
„Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.”
Vidéki életéből az 1848-as forradalom mozdította ki: elfogadta az első felelős magyar kormányban neki felkínált igazságügyi tárcát,: mérsékelni igyekezett Kossuthot, törvényjavaslatot dolgozott ki a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztésére, a béke ügyében tárgyalt Innsbruckban és Bécsben. Amikor 1848 szeptemberében Jellacic támadása miatt a kormány lemondott, Deák is távozott tisztéből, s képviselőként ténykedett tovább. Tagja volt a békeküldöttségnek, amelyet 1849. január 3-án Bicskén fogadott Windischgrätz herceg. A küldetés kudarcot vallott, s már nem tudott Kossuthék után menni Debrecenbe, ezért hazatért zalai birtokára, Kehidára. Itt vészelte át a szabadságharc bukását, az elnyomatás viszontagságos első éveit, személyes példájával hirdetve a passzív ellenállást az önkényuralom ellen.
1854-től az év nagy részében Pesten, a Vendéglő az Angol Királynéhoz szállóbeli lakása lett a találkahelye azoknak, akik tőle várták az ellenállás irányítását. A Deák által követett kivárási taktika végül meghozta gyümölcsét. Ausztriának az osztrák-olasz-orosz háborúban történt katonai megroppanása, a Bach-rendszer kudarca nyomán az 1860-as években eljött az aktív ellenállás ideje. Deák az országgyűlésben 1861-től a Felirati Párt vezéralakjaként követelte az 1848-as törvények helyreállítását. Felismerte viszont, hogy egyedül a Béccsel való kiegyezés a járható út, s ennek adott hangot később a Pesti Naplóban 1865. április 15-én megjelent ún. húsvéti cikkében, a birodalmi és magyar érdekek egyeztetésének szükségességét hangsúlyozva s feladva a perszonáluniós terveket.
A haza bölcse
Magyar részről ő vezette az 1867-es kiegyezéshez vezető tárgyalásokat, amely Magyarország belső önkormányzatát a külügy, a hadügy, és ezek fedezését szolgáló pénzügyek közössége mellett rögzítette. Deákot ekkor kezdték a haza bölcsének nevezni. Az Osztrák-Magyar Monarchia új rendszerében már nem vállalt hivatalos megbízatást, inkább a háttérből figyelte a fejleményeket.
Deák Ferenc soha nem nősült meg, élete utolsó éveiben – ugyancsak agglegény – bátyjával élt a család kehidai kúriájában. Ifjúkori szerelme – valószínűleg a dunántúli nemesi családból származó Inkey-lány – kikosarazta – hangzott el a Deák Ferenc és a nők című konferencián. A csalódás mélyen érintette, valószínűleg fiatalkori kudarca miatt alakította ki sajátos életfilozófiáját. Az anekdoták szerint a házasságról és a szerelemről vitriolosan, kétkedve, szinte elutasítóan beszélt. A házasságot problémaként, gondként jelenítette meg, a nők hűségéről, a szerelemben és a házasságban tanúsított magatartásáról pedig pejoratívan nyilatkozott.
Számos író, költő – Arany János, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál – volt a barátja, s részben így alakult ki az ún. irodalmi Deák-párt. Családot nem alapított, Vörösmarty árváit fogadta gyermekeivé. 1839-ben az MTA tiszteleti tagjává választották.
Deák 1876. január 28-án halt meg Budapesten. Koncepciózus reformer, mesteri taktikus volt. Alig voltak személyes ambíciói, politikusi pályáján erkölcsi értékek mozgatták. Kemény vitapartnerként ismerték, aki nem feledte a helyes arányokat. Kiegyensúlyozottan, higgadtan politizált, végsőkig ragaszkodott az alkotmányossághoz, s védte a nemzet érdekeit.
