Az ízlések nagyon különbözhetnek…
Emiatt nem is volna szabad soha egyetlen felebarátunkat sem megszólni. Annál kevésbé felebarátnőnket.
II. Sándor cár egyszer óriási birodalma belsejében utazott. Egy este, távol a városoktól, jobb híján egy régi mohos klastromban szállott meg.
A kalugyerek azt sem tudták, mit csináljanak vele. Persze kifaggatták, mit akar estére vacsorázni? Az útközben kissé átfázott cár valami jóféle hevest kért, a többi úgyis mindegy neki.
Meglesz!
A leves forró volt és jó is lett volna, de valami gyanús mellékíze volt. Mindegy. Ötszáz kilométerre minden európai civilizációtól még jó, hogy ilyen is van. A cár fölkanalazta. A többi fogás már elég jó volt.
Vacsora után persze alázatosan megkérdezte a zárdafőnök:
− Fölséged, reménylem, ízlett a szerény vacsoránk!
− Jó volt, pompás volt. Csak éppen a levesnek volt egy kis gyanús mellékíze.
A zárdafőnök kétségbeesett:
− Istenem, Istenem; mégis! Pedig mink az atyuska iránt való tiszteletből belereszeltük az ereklyéink közül a legbecsesebbet, szent Miklós püspöknek a hüvelykujját is a levesbe. Drágább levest már nem is adhattunk fölségednek…
