Berlioz csípős humorát nem mindenki értette…
Bécsben, egy esti ünnepség után, amikor – a Strauss– keringők szerelmi szédületre emlékeztető dallamaitól elbágyadva – búsan elmerengtem, egy okos, intelligens arcú, alacsony férfi lépett hozzám, átküzdve magát a tömegen. Ez a koncertem másnapján történt.
– Sir, ön francia, én ír vagyok – mondta élénken –, így nem a hazafias büszkeség késztet rá, hogy elismerésem jeléül megszorítsam a kezét (azzal megragadta a bal kezemet), amely a Rómeó-szimfóniát papírra vetette. Ön érti Shakespeare-t!
– Bizonyára, de ami a kezemet illeti, téved: a másikkal szoktam írni – válaszoltam neki.
Az ír elmosolyodott, megrázta felé nyújtott jobb kezem, és e szavakkal távozott:
– Ezek a franciák, ezek a franciák! Mindenből és mindenkiből gúnyt űznek, még a rajongóikból is.
Berlioz
