Szemere Miklós komolyan vette a versírás feladatát, talán kissé túl komolyan is…
Egyszer – mesélte Szemere Miklós – nekifogtam s összeírtam a verseimet, s odatettem nyitott szekrényem egyik alsóbb polcára…
Tél következett, s azt mondám a szobalánynak, hogy a szekrény legalsó polcában levő papírokból bátran begyújtogathat. Ő azonban vagy nem akart lehajolni, vagy elhibázta a fiókot s a legalsó fölöttiből, épp az összeírott versekből gyújtogatott be folyvást.
Mikor tél közepén észrevettem a tévedést: akkor már a versek legnagyobb része el volt gyújtogatva, köztük sok olyan, mely még sehol sem jelent meg. Az első percben bosszankodtam, de a második percben eszembe jutott hitvallásom praedestinatiója. Ejh, a végzet sem akarja! – gondolám.
Füstté váltak, elenyésztek, amint hogy füstté válik, elenyészik minden.
