Mikszáth Kálmán csak a pontos időt szerette volna megtudni…
Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim
(részlet/anekdota)
A képviselőház órája felől az a hír terjedt el múltkor, hogy rosszul jár; pedig fontos terminusaim voltak a nap hátralevő részére, hát elhatároztam, hogy valami perfekt órához igazítom a magamét. E célból megszólítom a folyosón Tisza Kálmánt, a ki beszélgetésbe volt merülve Láng Lajossal:
— Kegyelmes uram, hány óra?
Tisza szórakozottan felelte:
— Egy bizonyos, és ez az, hogy dél elmúlt.
Hanem e szerint persze még sem tudtam az órámat megigazítani.
Szerencsére épen arra fut Hegedűs.
— Hány óra, kérlek alássan?
— Mindjárt, mindjárt! — kiáltá szaladás közben és még most is szalad, ha azóta meg nem állott.
Sarkon fordultam, a miniszteri szoba felé lépegetve. Útközben szembejön Széll Kálmán.
— Kegyelmes uram, hány óra?
A miniszterelnök, a kit húszan is körülálltak mindenféle jelentésekkel, kérdésekkel, unottan felelte:
— Hát már azt is én mondjam meg?
Ezen a réven se tudtam hát meg az időt, de hiszen ott ül egy szögletben László Mihály, majd megmondja az.
— Mennyi az idő, Miska?
Miska barátunk gyanakodva nézett rám.
— Hm — szólt óvatosan körültekintve — miért kérdezed éppen éntőlem? Kérdezd meg Horánszkytól!
Meg is kérdeztem volna, de sehol se láttam a csoportban, hol Gajárit hallgatták, a ki egy vadászkalandot mesélt el.
— Ödönkém, lelkem, hány óra?
Gajári, az örökké figyelmes, udvarias Gajári minden gondolkodás nélkül feleli.
— Hányat parancsolsz?
Mire kielégítetlenül fordulok a fel s alá mogorván sétálgató Veszter Imréhez, hogy hány óra.
– Tudja a fene! — dörmögi keserűen.
No már látom, hogy itt semmire se megyek s megfogom a korridoron Apponyit.
— Ugyan mennyi idő lehet most?
Apponyi kiveszi az óráját és igy szól:
— Tekintettel arra, hogy tegnapelőtt 10 óra 20 perckor igazítottam meg órámat a politechnikum órájához, de már tegnap déli 11 órakor kilenc perc differencia mutatkozott, föltéve már most, hogy e differencia permanens jellegű, jelenleg még nincs egészen egy óra; de miután a differencia valószínűleg fokozatos, mert a differenciák fejlődésképesek, véleményem szerint, a konkrét esetet véve, ugyanazon eredmény jön ki in ultima analysi, hogy még nincs egészen egy óra.
Ebből sem lettem okos; mégis csak jobb lesz egy régi szabadelvűhöz fordulni.
Ni, a hol döcög Fluger Károly.
— Hány óra, öreg?
Sárga bajusza le van konyulva, bánatosan int a kezével:
— Nekünk már ázt se nem mek mondják!
Otthagytam a borongó szászt s előtaláltam Jókait, a ki átjött a főrendiházból egy kis beszélgetésre.
— Hány óra, Móric bácsi?
Jókai tréfás kedvében volt.
— Hát órád vagyok én néked? Járok, ütök, de nem mutatok.
S ezzel jól hátba ütött és tovább ment.
A föld is rengeni látszott e pillanatban. Szilágyi Dezső jött ki a tanácsteremből, fújva, lihegve, mint a bölény a bozótból.
— Kegyelmes uram, kérlek, hány óra?
Rám nézett lesújtón és felförmedt:
— Miféle szamár kérdés ez?
Elsompolyogtam onnan és a sok közömbös hideg alak közt az egyetlen nemeskéri Kiss Pál nézett rám nyájasan, ismerősen.
Végső kísérletül megszólítottam.
— Méltóságos uram, hány óra?
Gondolkozott, kihúzta óráját, rátekintett, majd hirtelen visszacsapta a fedelét.
— Ha éppen akarod — szólt habozva —, megkérdezhetem Darányitól.
Forrás: Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim
