Könnyed, szellemes írásai, a pesti nagyvárosi lét jellegzetes alakjait, hangulatát megörökítő romantikus-ironikus versei és regényei még csak nem is sejtetik, mennyi mindent tudott Heltai Jenő az irodalomról…
Tersánszky J. Jenő így emlékezett vissza utolsó találkozásukra:
„Életének utolsó évében ebédre voltam hivatalos Heltai Jenőékhez. Külföldi vendégük volt. Közös barátunknak a fia. Heltai Jenő már nem tudott az asztalhoz ülni. Magas, hátrahajlított támlájú karosszékben, külön tálaltak neki.
Ebéd után, a feketénél a külföldi vendég fölháborodva beszélt egyik fiatal írótársunknak cikkéről.
A cikk az irodalmi propagandával foglalkozott. Mégpedig olyan értelemben, hogy miután az irodalom is éppolyan társadalmi szerv, mint akármelyik másik, tehát szerepe nem egyéb, mint a lelkek átalakítása a jobb jövőnek követelményei szerint.
És itt az ifjú kartárs szó szerint ezt írta: „Helytelen fölfogás az, hogy az irodalmi propagandának ne lássék ki a lólába, mert miért ne lássék ki?”
A külföldi vendég egyszerűen hallatlan ostobaságnak minősítette ezt a nézetet. Az érvek zuhatagát ontotta amellett, hogy a világon minden okos propaganda akkor eredményes, ha nem látszik ki alóla a lóláb, ellenben úgy férkőzik meggyőzően a lelkekbe, hogy észre sem veszik azt, hogy propaganda!
Heltai Jenő egyszerre megszólalt:
– Hetye-fetye-lefetye! – mondta. – Túl sok ez már! A lényeg az, hogy az irodalmat meg lehet nyomorítani, sőt el is lehet hallgattatni, de egyet nem lehet az irodalommal tenni: hivatalosan csinálni az irodalmat. Már azért is, mert az nem irodalom egyáltalán, amit hivatalból csinálnak!
Ezt a néhány mondatot jegyeztem meg Heltai Jenő szájából utolsó együttlétünkkor.”
Forrás: Tersánszky J. Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan
