Illyés Gyula és Szabó Lőrinc és Paul Éluard naponta találkoztak…
Sumonyi Zoltán így emlékezett vissza egy anekdotára:
Egy hangmérnökkel és a stúdióminőségű technikával fölmentünk Illyésék lakásába a József-hegyre, de a beszélgetést nem akartam azzal a komor történelmi pillanattal kezdeni. Évek óta ismertem egy anekdotát, amely akkorra már népmesei elemekkel is kibővülve arról szólt, hogy Illyés Gyula és Szabó Lőrinc miként tréfálták meg a Magyarországon vendégeskedő Paul Éluard-t. Elmeséltem az általam ismert variációt, s vártam, hogy Illyés hitelesítse a történetet.
– Valóban megtörtént – mondta nevetve –, de nem pontosan így, nem ilyen népmeseszerűen, juhásszal és subával. Éluard járt akkoriban hozzánk, Tihanyban lakott, ahová, nagyon kedvesen, már azzal a tudattal települt, hogy naponta érintkezünk, mert csak oda kell gyalogolnia. Szabó Lőrinc följebb lakott egy úttal a hegyen, őt addig még nem ismerte Éluard, és így merült föl egyszer az, hogy hát miért ne csináljunk vele egy diáktréfát. Lőrinc lement a tihanyi kert aljára, és ott lefeküdt. Volt ott éppen egy ember, olyan kajla parasztkalapban, aki a saját tehenét őrizte. Erősen sütött a nap, Lőrinc elkérte azt a kalapot és a fejére tette.
Én sétáltatni akartam Éluard-t, indultunk a kert vége felé, és a népek műveltségéről beszélgettünk. Az alap az volt, hogy egy idegennek minden föld, ahová először teszi a lábát, csodaföld, mindent elhisz, amit arról mondanak. Éluard persze tiltakozott: hát azért van erős szem, józan ítélőképesség, az idegennel sem lehet mindent elhitetni. Amikor leértünk a kert végébe, mondom Éluardnak: a magyarok igen műveltek, itt ez az egyszerű pásztor, most is olvas. Lőrinc már fogta a tehénnek a kötelét is, a másik kezében egy könyv.
– Á, olvas? – kérdezte Éluard.
– Igen – mondja Lőrinc –, hát tehénlegeltetés közben az ember általában műveli az elméjét.
– És mit olvas?
– Valéryt.
– Á, Valéryt.
Éluard nem is csodálkozott. Azon se, hogy franciául folyik a beszélgetés.
– Igen, és tetszik magának?
– Hát, nagyjából.
Odafordulok Lőrinchez és kérdem:
– Ismer egy Éluard nevű költőt?
– Hogyne, ismerem.
Éluard még mindig nyelte az egészet: tehenet, kötelet, Valéry-könyvet. Csodaföld, ugye, ez egy más világ.
– És mit gondol Éluard-ról? – kérdeztem.
– Hát – azt mondja – ebben az utóbbi kritikával tartok, amelyik a szürrealista korszakát tartja jobbnak, de az utolsót, a szocialista-realistát már nem annyira.
Itt kezdett el Éluard nevetni.
– Hohó, hisz ez tréfa, itt tréfálnak velem!
– Na de, kérlek – mondta Illyés –, volt ennek a beugratásnak egy valódi előzménye, az adta az ötletet a diákcsínyhez. Itt a kompon dolgozott egy révész, félmeztelen, sötétre sült idősebb ember, aki fiatal korában Észak-Franciaországban volt hadifogoly. És valahányszor átjöttem a kompon, mindig franciául szoktunk tréfálkozni. Akkor is, amikor Éluard-ral jöttünk. Azt kérdi Éluard: ez beszél franciául? Mondom, miért ne beszélne? Na de észak-francia kiejtéssel! Hát mondom, vidéki ember, hogy beszéljen? Azt kérdi, hát ilyen műveltek itten az egyszerű népek is? Na, mondom, inkább csak a francia kultúrában.
Forrás: Sumonyi Zoltán: Tessék mondani, milyen vallású?
