Somerset Maugham egész életében csak két igazi leckét kapott angol nyelvből, mert bár tanulmányokat írt az iskolában, arra utalást, hogy kell a mondatokat összerakni soha nem kapott.
Maugham toleráns volt mások és saját hibáival szemben, az oktatást viszont nem mindig viselte jó szívvel. Londonban egy fiatal nőt szerződtetett magam mellé ideiglenes titkárnőnek. A már sikeres szerző akkoriban írta a Sör és perec című könyvét, és megkérte titkárnőjét, hogy a legépelt kéziratot fussa át, korrigálja. Maugham valójában úgy értette, hogy javítsa ki a gépírónő helyesírási hibáit.
A lelkiismeretes fiatal nő szó szerint értette, amit az író mondott. Amikor visszavitte a gépírásos íveket, négy ívnyi javítást csatolt hozzájuk. Maugham első pillanatban kissé megbántódott; de aztán leült és átvizsgálta a javításait.
A történet szerint a titkárnő négy ívet betöltő megjegyzései csípősek és szigorúk voltak, határozott álláspontot képviselve, és nem ismerte el, hogy egy dologról kétféle vélemény is létezhet. Egy szokásos fordulat végére helyezett felkiáltójel feltétlenül rosszallást váltott ki belőle, és azt jelezte is az írónak, akinek a végére az volt az érzése, hogy az embernek nem szabad egy oldalon kétszer ugyanazt a szót használnia, és mindenkor volt készenlétben egy szinonimája, hogy a helyére tegye.
Egy tízsoros mondat után azt írta a fiatal titkárnő: „Ezt világosabban! Helyesebb két vagy három mondatra osztani.” Ha egy kis lélegzetvételt alkalmazott, melyet egy pontosvessző engedélyez, a nő megjegyezte: „Ide pontot!”, és amikor egy kettőspontot írt, maróan csak ennyit kapott célzásként : „Elavult”.
Az írót legérzékenyebben az érintette, hogy a tanárrá és szerkesztővé előlépett titkárnő azt kérdezte valamire, amit Maugham egyébként elég jó viccnek tartott: „Tisztában van vele, hogy mit akar mondani?”
Mindebből arra kellett következtetni, hogy tanárrá avanzsált titkárnő nem adott jó osztályzatot Somerset Maughamnek.
