Firenze utcáin sétálgatva Dante egy kovácsműhely előtt ment el, és bosszankodva hallotta, hogy a kovácsmester műhelye ajtajában az ő verseit énekli, de úgy, hogy a sorokat összevissza keverte.
A költő bement a műhelybe és – se szó, se beszéd – a kovácsmester szerszámait, melyek igen szép rendben voltak a műhely asztalára helyezve, egymás után kezdte kihajigálni az utcára.
– Megbolondult, uram? – kérdezte felháborodva a kovács.
– Dehogy, uram – felelte Dante nyugalommal, miközben tovább folytatta a szerszámok hajigálását.
A kovácsmester méltatlankodva kiáltotta:
– De hisz, ezek az én szerszámaim!
Dante tovább működött:
– Éppen azért hajítom az utcára.
– De miért teszi ezt, uram?
A költő megtörölte a kezét, majd így válaszolt, befejezve a szerszámok kidobálását:
– Mert ön is az utcára dobja az én költeményeimet. Amikor önt énekelni hallottam, ugyanazt éreztem, amit ön érez most.
Ezzel otthagyta a csodálkozó kovácsmestert.
