Jókai még a nehéz időkben is képes volt viccelődni…
Kolozsvárról Pestre költözve Szilágyi Sándor Jókai Mórnál lakott a Svábhegyen.
Jókai vendégszeretetében szerkesztette „füzeteit”, onnan járt a rendőrségre megtudakolni az egyes számok engedélyezését vagy betiltását. Félig-meddig rejtekhelyet is jelentett számára a pesti központtól távol eső svábhegyi vendégszoba, mert sohasem tudhatta: mikor vonják felelősségre a forradalom és szabadságharc emlékeit idéző kiáltványaiért, s akkor bevonulhat az „ingyen szállásra”.
1851-ben történt, hogy egyik kolozsvári barátja Gámán Zsigmond volt honvédtiszt, akit a bukás után büntetésből közlegénynek soroztak be a császári seregbe, olaszországi katonáskodását kitöltvén, hazafelé tartott szép Erdélyországba. Útközben – gondolta – fölkeresi Szilágyi Sándort, akiről tudta, hogy Jókainál a Svábhegyen lakik. Egy másik barátjával érkezett. Mindkettejükön még az osztrák közlegényi mundér.
Belépve a ház kapuján, Jókaiék lányát, Rózát találják a kertben. Gámán megkérdi a lánytól:
– Itthon van-e Szilágyi Sándor:
– Igen… Nem… Nem tudom… Majd megkérdezem! – rémüldözött a lány, aki már nagyon jól tudta, mit jelent az, ha katonák keresnek valakit. Befutott Jókaihoz, aki rögtön kijött, keményen a katonák szemébe nézett, s megkérdezte, miért keresik Szilágyit?
– Hát nem ismersz meg, Móric? – kérdezte Gámán, akit a mundér és a napsütés nagyon megváltoztatott.
Összeölelkeztek, de csakhamar azt mondta Jókai, hogy egy kicsit megijeszti Szilágyit.
– No, csifkos! – szólt barátja szobájába lépve. – Minek firkáltál annyit a forradalomról? Most már itt van utánad két katona!
Nem lévén hátul ablak vagy ajtó, amelyen át elszökhessék, Szilágyi nagy elhatározással lépett a katonák elé, s maradék bátorságából merítve tompa hangon szólt:
– Én vagyok Szilágyi Sándor! Mit akarnak?
Gámán egy darabig farkasszemet nézett vele, majd elnevette magát:
– Én meg Gámán Zsigó vagyok.
A hatás elképzelhető.
