Több mint fél évszázadon át volt meghatározó alakja a magyar színháznak és filmnek. Szilágyi Tibor fegyelmezett játékával, karakteres jelenlétével és utánozhatatlan hangjával generációk számára vált emlékezetessé.
„Ma már tudom, hogy az örökös változásaimban mindig magamat kerestem. A hozzám való otthont, a hozzám való környezetet. S ha úgy láttam, hogy nem igazán az enyém, vagy nem igazán jó nekem az, amiben élek, rögtön továbbálltam. A gyerekkoromból persze mindez szépen levezethető. És az is biztos, hogy lecsapódik a pályán. Nemcsak azért, mert végül is nem mindegy, honnan jön az ember.Hanem azért is, mert amilyen én ma vagyok, abban mindez benne van.” (Csáki Judit: Közelkép Szilágyi Tiborról)
A szerep mögött mindig ott volt az ember
Kevés olyan művész volt a magyar színjátszás történetében, aki ennyire természetesen tudott otthon lenni a klasszikus drámák világában, a vígjátékok könnyedségében, a filmvásznon és a szinkronstúdióban is. Szilágyi Tibor nem a harsányságával vált emlékezetessé, hanem tiszta, egyfajta nyugalmat árasztó egyenességével, amelyben folyton ott vibrált a huncut kikacsintás.
Pályája több mint öt évtizeden át ívelt, ez idő alatt pedig a magyar színház és filmművészet egyik meghatározó alakjává vált. Távozásával nem csupán kiváló színészt veszített a magyar kultúra, hanem egy olyan művészt is, aki mindig hitte: a színház minden este újrakezdődik, és minden előadás egyszeri és megismételhetetlen.
Több száz szerep, megszámlálhatatlan emlék
Szilágyi Tibor 1942. augusztus 28-án született Budapesten, Szilágyi Tibor építész és Újvári Etelka gyermekeként. 1965-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A kor szokásainak megfelelően pályáját vidéken kezdte, és később úgy emlékezett vissza erre az időszakra, mint életének egyik legfontosabb fordulópontjára.
A Gondolatmonológok című önéletrajzi kötete megjelenésekor felidézte, hogy a kecskeméti Katona József Színház igazgatója egy vizsgaelőadáson figyelt fel rá, majd rögtön Shakespeare A makrancos hölgy című darabjának Petruchióját bízta rá. A bemutató sikere után egymást követték a főszerepek, és úgy érezte, ennél szerencsésebb indulást aligha kívánhatott volna magának.
Később a veszprémi Petőfi Színház, a Thália Színház, a József Attila Színház, a Nemzeti Színház, a Vígszínház, az Új Színház, majd a Budapesti Kamaraszínház társulatának is meghatározó művésze lett, emellett a Soproni Petőfi Színház művészeti igazgatójaként is dolgozott.
Szilágyi Tibor több mint 150–170 színpadi szerepet formált meg, és több mint 120 filmben, valamint televíziós alkotásban szerepelt. A magyar filmtörténet klasszikusai között ott találjuk a Hideg napok, az Othello Gyulaházán, a Macskajáték, a Jelbeszéd, az Apám néhány boldog éve, az Európa expressz*, az Üvegtigris* és az Eszter hagyaték* című filmeket is.
Különleges orgánuma miatt a szinkron világában is legendává vált. Számtalan hollywoodi sztár magyar hangjaként hallhattuk, közülük talán Jean Reno és Walter Matthau megszólalásai forrtak össze leginkább az ő hangjával.
Gondolatmonológok
A 2011-ben megjelent nem hagyományos önéletrajz volt. A könyv első része személyes visszatekintés gyermekkorától kezdve a színészi pályára, míg a második egy különleges kísérlet: annak bemutatása, mi zajlik egy színész fejében előadás közben.
A kötet ötlete Arthur Miller Lefelé a hegyről című darabjának több századik előadása során született meg. Szilágyi Tibor azt szerette volna megmutatni, hogy a néző által látott alakítás mögött milyen személyes emlékek, érzések és belső folyamatok dolgoznak.
Talán legismertebb mondata ebből az időszakból ma is pontosan összefoglalja színészi hitvallását:
„Lyman Felt beszél, de Szilágyi Tibor sír.”
– foglalta össze életpályáját. Ahogy vélekedett: a szerepet természetesen a szerző írja meg, de az érzelmeket a színész saját letéből, saját veszteségeiből és örömeiből hívja elő. Ahogy fogalmazott: a szerep és az ember érzéseinek ötvözetéből születik meg az igazi színpadi figura.
A könyvben ezért nemcsak életéről mesélt, hanem a színészmesterség kulisszatitkaiba is beavatta az olvasót. Vallotta, hogy a hiteles játék nem technika kérdése csupán, hanem személyes igazság is.
Színész, költő és rendező
Kevesebben tudják, hogy egész életében írt verseket. Első kötete, az Emlékszilánkok tulajdonképpen saját életének lírai lenyomata volt, amelyet 65. születésnapja alkalmából állított össze. Sokáig nem is gondolt a megjelentetésére, mígnem Keleti Éva biztatására elküldte a kéziratot. A kötet végül Háy János szerkesztésében jelent meg.
A versírás számára ugyanabból a belső forrásból táplálkozott, mint a színészet: az emberi sorsok megértéséből. Később az Égi fény című kötettel is jelentkezett.
Szilágyi Tibor rendezőként is jelentős életművet hagyott maga után. Olyan előadásokat állított színpadra, mint a Veronica szobája, a Macska a forró bádogtetőn, a Bolha a fülbe, a Kedves hazug vagy a Charley nénje.
Akik együtt dolgoztak vele, gyakran emelték ki, hogy rendezőként ugyanazzal az empátiával fordult kollégái felé, amellyel színészként a szerepeihez közelített. Soha nem önmagát akarta megmutatni, hanem a darabot és a színészt szolgálta.
Egy gazdag életmű öröksége
Szilágyi Tibor munkásságát a magyar állam a legmagasabb művészeti kitüntetésekkel ismerte el. 1975-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1982-ben érdemes művész, 1987-ben kiváló művész lett, majd 2007-ben Kossuth-díjjal tüntették ki kiemelkedő színészi és rendezői pályája elismeréseként. 2018-ban Tolnay Klári Művészeti Díjjal jutalmazták.
Mindezeknél azonban talán fontosabb volt számára az a gazdag pálya, amelyről még a Gondolatmonológok megjelenésekor is hálával beszélt. Úgy fogalmazott, hogy szerencsés embernek tartja magát, mert pályakezdése után „nagyon boldog, kiegyensúlyozott pályát” mondhatott magáénak, amely során szinte minden este színpadra állhatott.
Ez a színház iránti hűség tette őt különlegessé. Szerepei elmúltak, az előadások véget értek, de azok az alakítások, amelyekben saját érzéseit is beleadta, tovább élnek a magyar színház és film emlékezetében. Szilágyi Tibor számára a színészet soha nem pusztán mesterség volt, hanem egész életén át tartó belső párbeszéd önmagával és a közönséggel.
