Arany János életének egyetlen szakasza, a színészkedés, melyet alig lehet összeegyeztetni Toldi írójának, meg a nagykőrösi tanárnak, meg a későbbi „fájvirág”-nak tudós egyéniségével. Márpedig ifjú költőként színészi babérokra vágyott.
Tizenkilenc éves volt, amikor egy vándor társulathoz csatlakozva elvergődött Szabolcsba, Szatmárba és Máramarosszigetre. Különös, fojtott kalandvágy, a szürke hétköznapoktól, a kisújszállási segédtanítóskodástól való menekülés vágya űzhette, mint ahogy pár év múlva Petőfi is beleszédült a világ káprázatába.
Ismert Arany János színészi pályájának humoros, komikus jelenete, amikor első felléptekor nem nagy dolgot bíztak rá. Csak jelentenie kellett a király közeledtét: „Jön a király!”
– No, lássam, hogy csinálja? – kérdi az igazgató.
– „Jön a király!” – szavalja az ifjú, magasra megemelve bal karját.
– Nem jól van! – kiált rá a direktor. – A karját hagyja veszteg!
– „Jön a király!” – jelenti másodszor is. De a bal karját, habár csak félig, mégis megemelte.
– Meg ne moccanjon! A kézfejét tapassza oda a térde csuklójához, és így mondja szerepét! – hangzott az újabb utasítás.
– „Jön a király!” – szavalja az ifjú színész-költő, ismét kinyújtván karját, bár kevésbé, mint előbb.
– Így nem boldogulunk! – türelmetlenkedett a direktor fejét fogva. – Madzaggal fogom lekötni a karját! Így! No, most próbálja megint!
– „Jön a király!” – ismétli a hírnök, lekötött kezét a tövében emelgetve s az ujjait kinyújtva az ég felé.
Mondani sem kell, akárcsak Petőfi, ő sem vitte sokra a színművészetben.
