Fejtő Ferenc barátját, József Attilát a háború utáni nemzedék „kétségkívül legkiválóbb költőjeként” emlegette. Az önértékeléssel küszködő költő pedig bízott barátja ítéletében, így gyakorta kérte ki kritikai véleményét.
Megkésett emlékezés című írásában Fejtő Ferenc szó szerint fölidézte azt az 1936-ban történt telefonbeszélgetést, amikor barátja, József Attila a véleményére kíváncsian felolvasta neki az aznap éjszaka írt, Nagyon fáj című versét. A két barát egyszerre volt izgatott és riadt.
„– Na milyen? – kérdezte. – Tetszik?
Mintha csak az új nyakkendőjéről lett volna szó.
– Csodálatos, borzalmas – mondtam, és kértem, olvassa fel még egyszer. (…)
Miután másodszor is elmondta, megkérdeztem tőle:
– Édes Attila, mondd, ez így is van?
– Így van – felelte.
– De hiszen ez rémes – motyogtam.
– Szép vers? – kérdezte, mintha más nem is volna fontos.
– Több mint szép – mondtam.
De akkor éreztem meg talán először, hogy nem sokáig hallom én már József Attila hangját. Ennyi szörnyűséggel megrakott szív nem bírhatja sokáig.”
Forrás: Fejtő Ferenc: Megkésett emlékezés
