Karinthy Ferenc, mintha tudatosan is vigyázott volna arra, nehogy apja nyomdokaiba lépjen. Nem akart író lenni. Nyelvészetet és olasz nyelvet tanult az egyetemen, életművészetet pedig a mindennapokban. Csakhogy Cini nem csupán zseniális író, hanem kitűnő nyelvész is lett, amit már gyerekként bizonyítani kívánt apjának, Karinthy Frigyesnek.
Karinthy Ferenc: Pályakezdés
Először műfordítással próbálkoztam. Kilencéves voltam, s – nem tudván az addigi átültetésekről – Heine Két gránátosára esett választásom. Mikor elkészültem, átnyújtottam apámnak:
Frankhon felé tart két gránátos,
Orosz fogságban voltak,
S midőn elérték az első német várost,
Szomorú fejeik már lógtak…
– Csakugyan? Már lógtak? – örvendezett apám, amikor idáig ért. Már akkor is érzékeny szerző voltam, tüstént visszavettem a kéziratot.
Ezután eredeti költeményekkel kísérleteztem. Lírám már korán pesszimista irányba fordult; A sír című versem első soraira még emlékszem:
Jobb lesz nékem a csendes halál,
Míg most az élet kínja vár.
jobb lesz nékem a sírban heverészni…
– Parancsolj – adtam oda gőgösen apámnak.
– Pocsék – adta vissza, miután figyelmesen elolvasta.
Mélyen megbántva vonultam el a gyerekszobába, onnan kiáltottam át:
– Értesz is te az irodalomhoz!
Forrás: Karinthy Ferenc: Pályakezdés, MEK
