Beöthy Algernon a szalonélet kiváló ismerője volt…
Beöthy Aldsi mesélte azt is, hogy . . . elmondjam, ne mondjam? Eh, elmondom.
Mesélte, hogy fiatalabb korában erős szobrászati hajlamai voltak. Ez volt az oka, hogy az uszodában egy fúrólyuk erejéig megvesztegette a szolgát és a lyukon át a másik uszoda medencéjében is tehetett olykor némi-nemű plasztikai tanulmányokat.
Tapasztalatait azonban nagy kárára a művészetnek nem a szobrászat, hanem a szalonélet terén értékesítette.
Éppen akkortájban térvén meg Konstantinápolyból, valami kis ezüstszelencében titokszerű illatos kenőcsöt mutogatott. Mi az, mi az?
Hát kérem ez valami titokteljes indiai kenőcs. Egy jámbor dervistől vásároltam; egész vagyonba került. De ha ezzel megkenem a szemem, mindenen keresztül látok. De mindenen. Bocsánat, még a ruhán is.
Az asszonyok fölkacagtak és csúfolódtak vele. De ő komolyan folytatta:
− Nem hiszik? Megengedik, hogy bebizonyítsam?
− Ej, hogyne engednénk. De ha belesül, mehet azonnal vissza Szamarkandba!
− Jó, megyek. A holnap reggeli gyorsvonattal indulok. No lássuk.
− Ezzel megkente a szemét az illatos keleti kenőccsel és vágott hozzá keleti ábrázatukat.
− No lássuk. Íme Kornélia őnagyságának éppen a bal térdén, kissé a jobboldalon egy búzaszem nagyságú pompás kis lencsécskéje van . . .
Általános elszörnyedés.
− Az Isten szerelmére! Ez csoda. Hát csakugyan látja?
− Hogyne látnám? Alice ő méltóságának pedig (ez akkor divatos név volt) ellenkezőleg: a jobb lábán a boka fölött mintegy arasszal, kettő is van egymás mellett… de szépek!
− Igaz, igaz!
Iszonyú fölzúdulás volt. A hölgyek két kezükkel befödték az arcukat és szanaszét szaladtak… csak a legszebbek maradtak ott tovább tudakozódni.
Forrás: Anekdoták a magyar közéletből
