Kemény Zsigmond nem a szavak embere volt. Ez a halhatatlan író a nyilvánosság előtt való beszélés mesterségéhez nem értett…
Tenger sok anekdota jár e fogyatékosságáról az időből, mikor 1865-ben őt léptette föl képviselőnek a Lipótváros, szemben az ékesszavú Ráth Károllyal.
A Vigadóban tartott programbeszédét siralom volt hallgatni. „Csupa tartalom, eszme és bölcsesség volt az”, írja Tóth Kálmán. „Jaj de hogyan mondta el!… Ideges vonaglás volt az egész; majd leszaggatta bundája minden gombját, amíg egy mondatot kipréselt… Nagyot lélegzettem, mikor vége lett.”
Este aztán a lakomán – így szól az anekdota – a jelenvoltak között a csodálkozás moraja futott végig, mikor Kemény Zsigmond egyszerre így kiáltott fel:
– Szót kérek!
A közönség csak akkor tért magához a csodálkozásból, amikor a báró a várakozók fölvilágosítása végett emelt hangon így végezte mondanivalóját, amely voltaképpen a pincérnek szólt:
– Nem szót, hanem szószt kérek!
Ez azonban csak bohó mendemonda. Ama lakoma igaz történetét Tóth Kálmán írta le. Keményt az este valami ihlet szállotta meg. Felállt és a munka magasztosságáról tartott nagyszerű beszédet. Annyi tűzzel, annyi ékesszólással mondta el, hogy el volt bámulva az egész közönség, mely reggeli szerencsétlen, ideges beszédét is hallotta. Rögtöni nagy hév gyújtotta őt fel; hanem aztán ő is gyújtott.
