Diogenész bölcsességének a híre Nagy Sándorhoz is eljutott…
Nagy Sándor, a makedón uralkodó becsülte az aranyat, értékelte a hatalmat, tisztelte az erőt, de a legtöbbre a bölcsességet tartotta.
Egy alkalommal* Korinthosz felé utazott, s megtudta, Diogenész is ott tartózkodik. Szétküldte hát kémeit, tudakozzák meg, merre találja a filozófust. Meg is lelte őt, amint az áldott hellászi nap merengető fényében a hordóját enyvezte.
– Én vagyok Nagy Sándor.
– Én pedig Diogenész, de ezt úgyis tudod, különben nem küldtél volna a nyakamra szimatolókat, s nem jöttél volna ide.
– Nem félsz tőle?
– Jó ember vagy?
– Az vagyok.
– Ó, tehát ki félne a jótól?
– Látom, Diogenész, sok mindenben szűkölködöl. Kérj tőlem akármit, és én teljesítem.
– Ha nem esik nehezedre, állj kissé odább, mert megfosztasz a nap sugaraitól.
– Valóban nincs szükséged semmire?
– Mondd meg nekem, Sándor, akit mindenki Nagynak nevez, ki a gazdagabb? Az-é, akinek nincs egyébre szüksége, mint egy kopott tarisznyára, vagy az-é, aki egész életében töri magát, föláldozza a nyugalmát, a kényelmét, s naponta veszedelmekbe sodródik, hogy még egy birodalommal többet tudjon magáénak? Hát nem több-e egy koldustarisznya, amivel megelégszik tulajdonosa, mint a száz birodalom, amihez hiányzik a százegyedik?
*Az anekdotának több változata is létezik.
