Koszorús költőnkről, Kiss Józsefről van szó, akinek a verseit derűre-borúra „lopták”. Vagyis kinyomtatták az irodalmi kalózok, akár megengedte, akár nem. Végre megsokallta.
− Ejnye, hát miért nem lopnak inkább a cipésztől cipőt, a szabótól nadrágot. Hát csak az író és a költő műve olyan, mint a Csáky szalmája? Ezentúl a legelsőt beperlem.
A legelső pedig a Telefon Hírmondó volt. Hírneves költőnk, Kiss József ugyanis A trombitás volt című új balladáját olvasta föl a Petőfi Társaságban. Valaki „legyorsírta” és a Telefon Hírmondó még aznap kedveskedett hallgatóinak a balladával. Persze abban a jó hiszemben, hogy lenyomtatni ugyan nem szabad a verset, de csak úgy elmondani igenis szabad. Hiszen a törvény ezt világosan nem tiltja.
Per lett a dologból. A jogászok szinte bugyborékoltak örömükben és a zavaros szerzőjogi törvényben. Fogyott a papiros és a stempli. Az elsőbíróságot az győzte meg, aki azt mondta, hogy a törvény nem tiltja az „elmondást”, csak a sokszorosítást. A költő tehát itt elvesztette a pert. De föllebbezett.
A felsőbíróságnál is vakargatták a bírák a fülük tövét. Akkor, amikor a törvény készült, híre sem volt még a Telefon Hírmondónak. Világos, hogy a törvényhozó nem gondolt erre az esetre. A jogászok már olyan vékonyra húzták-sodorgatták a kérdést, mint a legfinomabb selyemcérna.
A költő végre megsokallta a sok jogi művészetet és felfortyant a felsőbb bíróság elnöke előtt:
− Már kérem alássan, én nem vagyok jogász, de azt tudom, hogy ezt nem szabad. Igaz, hogy nem lopták el a versemet; igaz, hogy nem nyomtatták ki: de azért még sem szabad. Mit szólna például az elnök úr, ha tiszta zsebkendő van a zsebében és az utcán menve egy úr kivenné a zsebkendőt a zsebéből, belefújná az orrát és megint visszatenné. Hiszen ez sem lopás. De hát szabad ezt tenni?!
A jogtudósok mosolyogtak és a per sorsa eldőlt. A költő megtalálta a maga igazságát.
