Csokonai Vitéz Mihály egyszer felkereste a nagy tiszteletű Bessenyei György költőt…
Bihar vármegye poros útjain bolyongva egyszer csak különös gondolat szállta meg Csokonai Vitéz Mihályt: illendő lenne felkeresnie Bessenyei Györgyöt, a tiszteletre méltó „öreg mestert”, aki akkoriban már félrevonultan, pusztakovácsi birtokán élt.
A gyalogosan útnak induló költőnek azonban nagy kerülőt kellett tennie, hogy eljusson a magányba húzódott bölcshöz. Már hosszú órák óta rótta az ismeretlen vidéket, s lassan szorongás kezdte gyötörni: talán mégis letért a megfelelő útról. A kihalt tájon sehol egy lélek, akitől útbaigazítást kérhetett volna.
Mire már-már feladta volna a reményt, egyszer csak egy bundás, öreg parasztember bukkant fel a látóhatáron.
ezt kérem másképp megfogalmazni
„Na végre, egy lélek, aki eligazíthat!” – villant át Csokonai fején. Nem is tétovázott: odakiáltott az öregnek, természetesen versbe szedve a szavait, mégpedig csengő-bongó leoninus hexameterben. Hiszen a költő gondolatai akkor is ritmusban lüktetnek, amikor más ember egyszerű prózában szólna.
– Hallja-e kend bácsi, messzé van-é Pusztakovácsi?
A nagybundás ember meg legott visszavágott neki leoninus pentameterrel:
– Menjen az úr szaporán, még ma eléri korán.
Csokonai egy pillanatra meg is dermed a csípőből rímelő öreg hallatán, ámulva nézi a bundás vándort – aztán lassan összeáll benne a kép. Hirtelen megsejti, kivel is hozta össze a sors az elhagyatott úton.
– Bessenyei! – kiáltja örvendve, és lekapja süvegét.
– Te meg öcsém, nem lehetsz más, csak Csokonai Vitéz Mihály! – felel az öreg, és ölelésre tárja karját.
A magyar anekdotakincs
Az anekdota több verziója is ismert
