A legendás Ha én egyszer kinyitom a számat… szállóige Kellér Dezső és Salamon Béla védjegyévé vált…
1956 szeptemberében Szekszárdra hívott meg az ottani Sörkert vezetője, mert, amint Torma vezető elvtárs elmondta, a legutóbbi esztrádműsorunk alkalmával megszavaztatta a Sörkert vendégeit, hogy kit hívjanak le a legközelebbi műsorra.
Hogy kire esett a választásuk, azt szerénységem tiltja kimondani. Szóval leutaztam Szekszárdra. A közönség a szép szeptemberi estén valósággal tódult a Sörkertbe. A kis brigádommal a kert végén ültem, egy asztalnál, hogy meggyőződjünk a szekszárdi bor jó híréről. Éppen győződgettünk, amikor odajön egy aranyos, idős néne, és így köszönt:
– Jó estét, lelkem. Ismerjük ám magát a rádióból. Jót kacarásztunk, amikor azt mondja, hogy (és kedvesen próbált idézve utánozni): „Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!…” Hát most eljöttünk magához ide is, lelkem.
– Nagyon köszönöm – mondom –, édes húgom (még nálam is jóval idősebbnek látszott a néne, de hát udvariaskodtam, mert hát közönség, az mégiscsak közönség).
– Aztán itt mit fognak játszani?
– Igyekezni fogunk – mondom –, hogy itt is jól mulassanak.
– Aztán lehet-e majd jó sokat kacarászni?
– Mindent elkövetünk – mondom. –
Akkor rendbe’ van – mondja az édes –, mert tudja meg ám, hogy a szekszárdiak nagyon szeretnek ám kacarászni.
El is játszottunk hat tréfát, már csak a néne kedvéért is.
Forrás: Salamon Béla: Szódásüveg és környéke
