Maugham híresen sokat foglalkozott önmagával, a világgal azonban nem mindig…
A műveivel papíron, színpadon és filmen egyaránt nagy sikert aratott, kalandokban bővelkedő életet élő William Somerset Maugham egész életében önmagáról írt, saját önarcképét próbálta papírra vetni, élete utolsó éveiben visszavonultan élt. Nemigen hívott vendégeket, és meghívásokat sem fogadott szívesen.
Egyszer mégis elfogadta egy távoli rokonának a meghívását egy londoni estélyre, de sokkal inkább lett volna otthon, a jól ismert szobájában, mint a piperkőcök között. Az egykori bonviván régen nem járta sem az éjszakai bárokat, és nem kereste az úgynevezett „barátok” társaságát, itt sem ismert senkit sem, csak téblábolt az emberek között, idegenül és rosszkedvűen. Már épp úgy döntött, hogy hazamegy, amikor a szeme megakadt egy elegáns ifjú hölgyön, aki ismerősnek tűnt. Esküdni mert volna rá, hogy látta már valahol az arcát, de sehogy sem jutott eszébe hol. Nagy magárahagyatottságában azonban már ez az ismerkedési lehetőség is felvillanyozta, s elhatározta, felderíti a hölgy kilétét.
Előbb köszönéssel próbálkozott. A hölgy barátságosan fogadta. Erre mellé lépett, és az ilyenkor szokásos fesztelen csevegéssel kezdte a puhatolódzást.
− Hogy van a kedves papája? – érdeklődött.
− Az édesapám elhunyt már – válaszolta a hölgy.
− Bocsásson meg, erről nem értesültem – sajnálkozott az író. – No és a bátyja? Még mindig itt él Londonban?
− Nekem nincs bátyám. Csak nővérem van.
− Igen, tényleg! Most már emlékszem… No, és mivel tölti napjait a nővére mostanában?
− Még mindig ő a királynő Angliában, Sir.
