A Don Giovanni opera színpadra állítása során Mozartnak meggyűlt a baja a női nemmel. Felesége és az ifjú szoprán énekesnő sem bízott a zeneszerző sikerében, amit Mozart a maga módján kezelt.
Prágában, a Don Giovanni főpróbáján Mozart nem volt megelégedve a Zerlinát alakító ifjú és bájos hölggyel, akinek a hangja tiszta volt, ám erőtlen. Zerlina megretten Don Giovanni heves szerelmi ostromától, és a színfalak mögött segítségért sikolt. A szoprán azonban többszöri próbálkozás után sem tudott elég hangosan sikítani.
– Vedrai carino! (Meglátod édesem!) – kiáltotta fel Mozart Zerlina áriájának szövegét, majd mikor a türelme. Otthagyta a karmesteri pultot, és felment a színpadra. Egyedül a muszikusok kottatartóján pislákolt néhány gyertya, ezért teljes sötétség borította a nézőteret és a színpadot. Így aztán szegény Zerlina nem vette észre Mozart hirtelen felbukkanását, és teljesen váratlanul érte a jókora csípés, amit a karjába kapott, épp abban a pillanatban, amikor a szerepe szerint kiáltania kellett.
– Pompás ügyeljen rá, hogy majd este is ekkorát sikítson!
Constanze, Mozart hitvese nem bízott ennyire a sikítás és férje tehetsége erejében. A próbát követően gúnyosan megjegyezte:
– Nehogy azt gondold, hogy az operáddal, a Don Giovannival pénzt fogsz keresni! Túlságosan nehezen érthető, igényes és nem elég népszerű.
– De Stanzerl, én azt nem az olyanoknak írtam, akik olcsó dalocskákat akarnak hallani!
– Hát kinek?
Mozart elgondolkodott, majd szomorú pillantással a feleségére nézett, és így szólt:
– Magamnak, kedvesem, és annak a néhány barátomnak, akik, megértenek engem.
