A képviselőválasztások idején Mikszáth több kalandot is megélt…
Egyszer elmentünk Pulszky Károllyal képviselőválasztások idején a kortestanyákra, hogy referálhassunk a pártok erejéről. A Pesti Hírlap ugyan nem űzött kormánypárti politikát (minden munkatársa azt írta, amit akart), de a szélsőbalt favorizálta legkevésbé, minélfogva, nem volt éppen kockázat nélküli a szélsőbali kortestanyák éjjeli felkeresése. Engem nem ismert senki, névtelen ember voltam, de Pulszkyt egy ízben fölismerték a józsefvárosi Mudrony-táborban (egy Stáció utcai kertben).
– Ohó! Ni! Hisz ez Pulszky! Nem látjátok az orrát? Le vele! Ki vele!
Nekünk jöttek, mint a darazsak. Ki bottal, ki székkel, ki csak a palackot fogta vagy öklével fenyegetőzött. Pulszky ügyes fiú volt, aki sohasem vesztette el a lélekjelenlétét, ahelyett, hogy menekült volna, hátraszólt nekem: „Ne félj semmit” – s ezzel felugrott az asztalra, mely körül éppen az elnökség ült, sok palack, egy csengettyű, egy lajstrom társaságában és beszélni kezdett:
– Tisztelt uraim és polgártársaim!
– Abzug! Nem halljuk! Üssük agyon!
– Előbb hallgassanak ki – kiáltá Pulszky –, magyar emberek soha agyon nem ütöttek senkit, mielőtt ki nem hallgatták az illetőt.
– Hm. Ez igaz lehet – gondolták magukban és nagy dörmögve elhallgattak. De azért a helyzet rendkívül fenyegető volt. Nem hittem, hogy ebből épségben lehetne kikászmálódni.
Elkezdett az iparos érdekekről beszélni, éktelen zajjal hurrogták le, abbahagyta a mondat közepén, s mint egy trapéz művész egyik kötélről átveti magát egy iramodással a másikra, átugrott Mudrony Soma érdemeinek felsorolására. Abzug! Ez se kellett nekik, mintha csalánnal piszkálná a haragos nyelveket. Erre aztán az utolsó, nemzeti fegyverhez nyúlt s fölemelve hangját, amint csak bírta, kiröpíté a varázsmondatot:
– Mikor én a száműzetés keserű kenyerét ettem…
A hullámok erre csillapodni kezdtek. A száműzetés kenyere! Ez már más. Néhány hang közbevegyült: Halljuk! Halljuk!
– Egy nap ezekben a szomorú időkben – folytatá – meglátogatott bennünket Londonban Ruttkay néni, a Kossuth Lajos nővére. (Éljenzés.) Mi gyerekek, Guszti és Póli, kikutattuk a táskáját és találtunk benne egy kiflit, melyet még Pesten tett bele. Egy kiflit a magyar búzakalászokból, milyen drága kincs volt az most! Fölosztottuk egymás között, s úgy ettük meg minden morzsáját, mintha mennyei manna volna…
Síri csönd támadt, tekintetem végigsiklott a gyülekezeten. A pékek a szemüket törölgették az elérzékenyüléstől – sírtak.
– Mikor szegény nénénk levetette este a cipőit, titkon elvittük szobánkba s a talpakról lecsókoltuk a port, amely a haza földjéről odaragadt…
Erre már a csizmadiák is sírni kezdtek.
Sokezer beszédet hallottam világéletemben nagy szónokoktól, kis szónokoktól, de csak ez az egy volt köztük, melynek pozitív hatást lehetne tulajdonítani, hogy valami miatta nem úgy történt, mint ahogy különben történt volna.
Ugyanis most már nemhogy bántottak volna minket a beszéd végeztével, de az asztalfőre ültettek, tejbe-vajba fürösztötték.
Forrás: Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim
